Sokszor hallom csoportokban és egyéni konzultációkon is, hogy a gyerekekkel való konfliktusokban nevelési eszközként megjelenik a kiabálás, a fenyegetés, vagy akár az is, hogy a szülő ráüt a gyerekre. Mindez akár egészen pici kortól jelen lehet, és azt is tapasztalom, hogy néha még a már felnőtt gyerekkel való kapcsolatban is megmarad ez a fajta működés. Ilyenkor sokszor megjelenik az is, hogy a szülő már annyira ideges, már annyiszor beszélt a gyereknek, annyiszor elmondta ugyanazt, hogy úgy érzi, valamit mégiscsak csinálnia kell. Talán érdemes innen elindulni, és megnézni egyrészt azt, hogy mi történik ilyenkor a gyerekben, hogyan hat rá mindez, másrészt pedig azt is, hogy mi történik a szülőben, honnan jön neki ez az eszköztár, és hogyan lehetne ezeket a helyzeteket másképp megoldani.
Egy kisgyerek nyilvánvalóan kiszolgáltatott helyzetben van a szüleivel szemben, és azzal az ösztönös igénnyel és feltételezéssel születik, hogy a gondozói, a szülei szeretik, mellettük biztonságban van, és ők azok, akikre számíthat. Amikor csinál valamit, ami a szülőnek nem tetszik, és erre kiabálás, fenyegetés vagy ütés érkezik, akkor egyrészt elkezdi megtanulni, hogy a szeretetbe ez az eszköztár is belefér, vagyis az az ember, aki engem szeret, kiabálhat velem, megfélemlíthet, megalázhat vagy akár meg is üthet, másrészt elkezd félni attól, hogy ha valamit rosszul csinál, annak mi lesz a következménye. Egy idő után a hibázás már nem egyszerűen arról szól, hogy valamit nem jól csináltam, hanem összekapcsolódhat a félelemmel és a szégyennel, és nem azt tanulja meg, hogy hibáztam, vállalom érte a felelősséget és legközelebb megpróbálom másképp, hanem azt, hogy ha hibázom, akkor baj van velem, és félnem kell attól, ami utána következik.
Ebből nagyon sokféle túlélési mechanizmus kialakulhat, hiszen a gyerek nem tud kilépni ebből a helyzetből, szüksége van a szüleire, ezért valahogyan alkalmazkodnia kell ahhoz, amiben él. Lehet belőle az a gyerek, aki nagyon figyel arra, hogy mindent jól csináljon, elkezd megfelelni, figyeli a szülő hangulatát, próbálja elkerülni azokat a helyzeteket, amelyekből konfliktus lehet. Az is megtörténhet, hogy elkezdi eltitkolni a hibáit, mert azt tanulja meg, hogy nem biztonságos elmondani, ha valamit elrontott, vagy éppen ő maga kezd el agresszíven reagálni, mert ezt látja maga körül konfliktusmegoldásként.
Ezek a gyerekkorban kialakult működések a felnőtt életben is megjelenhetnek. Valaki nagyon nehezen viseli a hibázást, egy munkahelyi visszajelzésnél nem azt érzi, hogy valamit most nem jól csinált, hanem azt, hogy vele van baj, elkezd szorongani, magyarázkodni, vagy mindent tökéletesen akar csinálni azért, hogy lehetőleg ne kerüljön olyan helyzetbe, ahol hibázhat. Ugyanez megjelenhet a párkapcsolataiban is, hiszen ha gyerekként azt tanulta meg, hogy a szeretetbe belefér az, hogy kiabálnak vele, megalázzák, megfélemlítik vagy megütik, akkor felnőttként is könnyebben gondolhatja azt, hogy ez egy kapcsolatban belefér, és hogy biztosan ő is hibázott, biztosan ő mondott vagy tett valamit, ami miatt a másik így reagált.
Itt érdemes megnézni a szülő oldalát is, mert valószínűleg ő sem tanult gyerekkorában jó megoldásokat ezekre a helyzetekre. Lehet, hogy vele is kiabáltak, őt is fenyegették vagy megütötték, és amikor a saját gyerekével kerül olyan helyzetbe, ahol nem tud mit kezdeni azzal, hogy a gyerek nem azt csinálja, amit ő kér, megjelenik benne a tehetetlenség. Úgy érzi, már annyiszor elmondta, a gyerek mégsem hallgat rá, és egyszer csak ebben a tehetetlenségben kiabálni kezd, megfenyegeti vagy ráüt. Érdemes lenne ilyenkor azt is megnézni, hogy mi az, amit a szülő nem tud elbírni ebben a helyzetben, miért ennyire nehéz neki az, hogy a gyerek nem teszi meg elsőre, amit kér, mit jelent számára az, hogy nem fogad szót, azt éli-e meg, hogy nem tisztelik, hogy direkt provokálják, hogy ő ettől nem elég jó szülő, vagy egyszerűen olyan tehetetlenséget él át, amivel nem tud mit kezdeni.
Itt nagyon fontos különválasztani azt a két dolgot, hogy a gyerek valóban tehet olyat, ami nincs rendben, lehetnek szabályok, feladatai, megállapodások, és természetesen annak is lehet következménye, ha ezeket nem tartja be, de attól, hogy a gyerek viselkedése nincs rendben, még nem lesz rendben az a reakció, ami erre érkezik. Vegyünk egy egyszerű példát. A családban az a megbeszélés, hogy a gyerek elpakolja maga után a játékait, ezt azonban nem teszi meg. A szülő szól neki egyszer, még egyszer, majd ötödször és tizedszer is, egy idő után pedig könnyen eljuthat oda, hogy már azt feltételezi, a gyerek direkt csinálja, provokálja őt, és egyszer csak már nem arról beszélünk, hogy miért nem pakolt el, hanem elkezdődik a kiabálás, a minősítés, esetleg a szülő dühében kidobja a játékokat vagy ráüt a gyerekre.
Ebben a helyzetben lehetne azt is megnézni, hogy mi történik a gyerekkel, miért nem teszi meg azt, amiben megállapodtunk, mi ebben neki a nehézsége, van-e valamiben szüksége segítségre. Közben azt is érdemes lenne megnézni, hogy mi történik a szülőben attól, hogy a gyerek szobájában kupi van, el tudja-e viselni, hogy ott most rendetlenség van, és meg tudja-e hagyni a gyereknél a felelősséget anélkül, hogy helyette elpakolna. Tud-e neki időt adni arra, hogy egyszer ő maga jusson el oda, hogy zavarja a rendetlenség, és kialakuljon benne a saját igénye arra, hogy rend legyen maga körül. Amennyiben mindig azért pakol el, mert fél attól, hogy különben kiabálni fognak vele vagy megbüntetik, akkor nem biztos, hogy a saját igénye alakul ki a rendre, sokkal inkább azt tanulhatja meg, hogy azért kell megcsinálnia dolgokat, hogy ne legyen baj, hogy a másik elégedett legyen vele, és elkerülje a retorziót. Egészen más úgy felnőni, hogy azért teszek meg valamit, mert félek attól, mi történik, ha nem teszem meg, mint úgy, hogy lassan kialakul bennem a saját felelősségem és az igényem arra, hogyan szeretnék élni.
Fontos kérdés az is, hogy mi történik akkor, ha az egyik szülő kiabál a gyerekkel, a másik pedig valamilyen önismereti folyamat kapcsán elkezd másképp működni, és más eszközökkel próbál jelen lenni ezekben a helyzetekben. Ilyenkor fontos, hogy ott tudjon lenni a gyerek nehéz érzéseiben, meg tudja ölelni, együtt tudjon érezni vele, meg tudja kérdezni, hogyan van abban, ami történt, ez azonban nem azt jelenti, hogy sajnálni kell a gyereket, mindenben igazat kell neki adni, vagy a másik szülőt előtte minősíteni. Amennyiben a gyerek is csinált valamit, ami nem volt rendben, azt is vissza lehet jelezni, miközben azt is meg lehet erősíteni benne, hogy az a mód, ahogyan erre a másik szülő reagált, szintén nem volt rendben. A gyereknek fontos megtanulnia felelősséget vállalni azért, amit tett, ugyanakkor azt is megtapasztalnia, hogy attól, hogy ő hibázott, még nem elfogadható az, ha valaki kiabál vele, megfélemlíti vagy megüti.
A másik szülővel erről négyszemközt érdemes beszélni, és nem arról, hogy ő milyen ember vagy milyen szülő, hanem arról, hogy rám hogyan hatott az a helyzet, amit láttam, milyen volt nekem azt látni, hogy a gyerek fél, hogyan éreztem magam abban, hogy a másik kiabál, és mi történt bennem, amikor ott voltam ebben a helyzetben. Itt fontos határt is tenni, és elmondani, hogy amennyiben újra azt tapasztalom, hogy kiabálás van, és a másik nem tud ebből kijönni, akkor én a gyerekkel együtt ki fogok lépni ebből a helyzetből, kimegyünk a házból, elmegyünk sétálni, és akkor jövünk vissza, amikor már megnyugodva lehet beszélni arról, ami történt. Ezzel nem a másik szülő megbüntetése a cél, hanem annak a határnak a képviselete, hogy ebben a családban az ordítozás, a fenyegetés vagy az ütés nem lehet a konfliktusok megoldásának eszköze.
Ezzel a gyereknek is mutatunk valami nagyon fontosat arról, hogy ha valaki vele olyan módon viselkedik, ami nincs rendben, akkor abból a helyzetből ki lehet lépni, attól, hogy szeret valakit, nem kell mindent eltűrnie, lehet határa, és jelezheti, ha valami neki nem jó. Közben neki sem kell a másikat bántania, megaláznia vagy minősítenie.
Talán ezért lenne fontos szülőként időnként nemcsak azt nézni, hogy miért csinálja ezt már megint a gyerek, hanem azt is, hogy bennem mi történik attól, amit ő csinál, miért leszek ettől ennyire dühös, miért nem bírom elviselni, hogy nem fogad szót, miért érzem úgy, hogy direkt ellenem csinálja, és mi van valójában a dühöm mögött. Lehet ott tehetetlenség, kudarc, félelem, szégyen, vagy akár az az érzés is, hogy nem vagyok elég jó szülő. Azt is érdemes megnézni, honnan ismerem ezeket az érzéseket, mit tanultam gyerekként arról, hogyan kell egy konfliktust megoldani, hogyan reagáltak rám a saját szüleim, amikor hibáztam, nem fogadtam szót, vagy valamit nem úgy csináltam, ahogyan ők szerették volna.
Talán itt lehet ezt a működést elkezdeni másképp csinálni, nem ott, hogy a gyerek mostantól mindent megtehet, nincsenek szabályok és következmények, hanem ott, hogy külön tudjuk választani a gyerek viselkedését attól, ahogyan mi reagálunk rá. Lehet valamire nemet mondani úgy, hogy közben nem félemlítjük meg, lehet következményt adni úgy, hogy nem alázzuk meg, és lehet dühösnak lenni úgy is, hogy nem ütjük meg.
Fontos lenne, hogy a gyerek azt tanulhassa meg, hogy hibázni lehet, annak lehet következménye, lehet érte felelősséget vállalni és lehet belőle tanulni, de attól, hogy valamit rosszul csinált, ő maga még nem válik rosszá vagy szerethetetlenné. Amit gyerekként a szeretetről, a konfliktusokról, a hibázásról és a saját határainkról megtanulunk, azt nagyon sokszor visszük tovább a felnőtt kapcsolatainkba is. Szülőként talán abban van a legnagyobb lehetőségünk, hogy amit mi magunk nem tanultunk meg jól, arra megpróbáljunk más megoldást találni, és ne ugyanazt adjuk tovább a gyerekeinknek, amit valamikor mi is kaptunk.