A függő gondolkodásról nagyon sokszor még mindig úgy beszélünk, mintha kizárólag az alkoholizmusról, drogfüggőségről vagy valamilyen látványos szerhasználatról szólna. Pedig a függőségnek vannak olyan formái is, amelyek kívülről sokszor kifejezetten szeretetteljesnek, gondoskodónak, odaadónak tűnnek. Ilyen a társfüggés is, talán az egyik legláthatatlanabb addikció, mert nem egy szerhez kapcsolódik, hanem egy másik egyénhez.
A társfüggés nem az egyedüllétről szól
A köztudatban a társfüggés sokszor úgy jelenik meg, mint amikor valaki nem tud egyedül lenni vagy egyik kapcsolatból a másikba menekül. Miközben a társfüggésnek önmagában semmi köze ahhoz, hogy valaki egyedül él-e vagy párkapcsolatban. Rengeteg társfüggő egyén él hosszú ideje egyedül, és rengeteg olyan ember van párkapcsolatban, aki nem társfüggő. A társfüggés lényege nem csak az egyedülléttől való félelem, hanem az érzelmi összeolvadás, az önelvesztés és az, hogy az egyén belső stabilitása folyamatosan mások állapotától függ.
Ugyanaz a működés, csak egy másik emberen keresztül
A társfüggő működés mögött nagyon gyakran ugyanaz a traumatizált idegrendszer és ugyanaz a függő gondolkodás áll, mint bármilyen más addikciónál. Itt nem alkohollal, droggal, munkával vagy vásárlással próbáljuk szabályozni a belső feszültséget, hanem egy kapcsolaton keresztül. Egy másik egyénen keresztül próbáljuk megnyugtatni magunkat, biztonságba kerülni, értékesnek érezni magunkat, elkerülni az elhagyatottságot, a szégyent vagy a belső ürességet.
A gyerekkori érzelmi biztonság hiánya
A függő gondolkodás szinte mindig egy olyan gyerekkorból indul, ahol az érzelmi biztonság nem tudott stabilan kialakulni. A gyerek nem tanulta meg azt, hogy az ő érzései különálló érzések. Szomorú lehet anélkül, hogy emiatt bűntudata lenne. Dühös lehet anélkül, hogy elveszítené a szeretetet. A szülő érzései pedig nem az ő felelősségei.
Amikor a gyerek elkezdi szabályozni a szülőt
Sok traumatizált családi rendszerben a gyerek nagyon korán rákapcsolódik a szülő érzelmi állapotára. Figyelni kezdi a hangulatát, szabályozni próbálja, megnyugtatni, megmenteni, kiszámítani, mikor mi lesz a reakció. Egy parentifikált vagy szimbiotikus rendszerben felnövő gyerek megtanulja, hogy a kapcsolódás ára önmaga feladása. Azt is megtanulja, hogy a biztonság nem belül van, hanem a másik állapotának kontrollálásában.
Az érzelmi autonómia hiánya
Ilyenkor nem alakul ki egészséges érzelemszabályozás. Nem tud megszületni az a belső élmény, hogy az én érzésem az én érzésem, a másik érzése pedig az övé. Érzelmi autonómia sem tud kialakulni, mert a gyerek idegrendszere folyamatos összeolvadásban működik. Ez a működés pedig felnőttkorban sem tűnik el csak azért, mert valaki már fizikailag felnőtt.
Amikor a másik érzelmei irányítanak
A társfüggő egyén ezért sokszor nem tud különálló személyként jelen lenni a kapcsolataiban. Nem tudja érzelmileg leválasztani magát a másik állapotáról, ha a társa rosszul van, ő is szétesik, ha a gyereke szenved, ő is azonnal elveszíti a belső stabilitását, ha a barátja krízisben van, már rohan megoldani, szervezni, menteni, ha a másik örül, ő is eufóriába kerül, ha a másik elutasító, ő szorongani kezd, mintha a saját belső állapota folyamatosan a másik idegrendszeréhez lenne bekötve.
A társfüggés emiatt nagyon könnyen összetéveszthető a szeretettel.
Amikor a társfüggés szeretetnek tűnik
Kívülről sokszor egy elképesztően gondoskodó, odaadó, mindent megtevő egyén látszik. Az, aki mindig ott van, aki mindent megold, aki mindenkit megért, aki feláldozza magát, aki nem kér semmit, csak ad. A háttérben azonban nagyon gyakran nem valódi szabadság és érett kapcsolódás működik, hanem mély szorongás. Az a belső élmény, hogy ha nem figyelek eléggé, ha nem segítek eléggé, ha nem tartom össze a rendszert, akkor összeomlik a kapcsolat és vele együtt én is.
A szeretetbe csomagolt kontroll
A társfüggés ezért nagyon sokszor együtt jár kontrollálással is. Nem feltétlenül agresszív kontrollal, hanem finom, szeretetbe csomagolt kontrollal. Megmondással, túlaggódással, állandó jelenléttel, túlsegítéssel, a másik életének szervezésével. Sokszor még az is szeretetnek tűnik, amikor valaki valójában nem hagyja a másikat saját tapasztalatokon keresztül működni.
Amikor nem látszik, hogy függőség
A társfüggő működés egyik legnehezebb része pontosan az, hogy az egyén sokszor nem is érzékeli saját magát függőként. Hiszen nem iszik, nem drogozik, nem szerencsejátékozik. Ugyanúgy jelen van viszont a sóvárgás, az érzelmi megvonás, a szorongás, az önelvesztés és az állandó fókusz a másikon, mint bármely más addikciónál.
Amikor megszűnik, amibe kapaszkodtál
Sok társfüggő egyén csak akkor kezd ráébredni erre a működésre, amikor egy kapcsolat megszakad, amikor a gyereke leválik, amikor a társa eltávolodik, amikor már nincs kit megmenteni. Ilyenkor gyakran olyan mértékű üresség, identitásvesztés és szorongás jelenik meg, mintha valódi megvonási állapotba került volna, mert valójában pontosan ez történik.
Nem kapcsolati hiba, hanem mély működés
A társfüggés nem egyszerűen egy kapcsolati probléma, hanem egy mély idegrendszeri és érzelmi működés, amely nagyon korai sérülésekből nő ki. Olyan gyerekkori tapasztalatokból, ahol a biztonság feltételhez volt kötve, ahol a szeretet összefonódott a megfeleléssel, ahol az autonómia veszélyes volt, és ahol a gyerek túl korán vált felelőssé mások érzelmeiért.
A gyógyulás nem az, hogy kevésbé szeretsz
Talán az egyik legfontosabb felismerés az, hogy a gyógyulás nem ott kezdődik, hogy megtanulunk kevésbé szeretni. A gyógyulás ott kezdődik, hogy megtanuljuk elviselni a különállóságot. Megtanuljuk azt, hogy a másik érzése nem a mi felelősségünk. Megtanulunk határt húzni és magunkért jól kiállni. Képesek leszünk úgy jelen lenni, hogy közben nem veszítjük el önmagunkat. Képesek leszünk úgy szeretni, hogy közben nem olvadunk össze. A valódi kapcsolódás ugyanis nem a megmentésből, nem a kontrollból és nem az önfeladásból születik meg, hanem két érzelmileg különálló, autonóm egyén találkozásából.