Az elmúlt évek önismereti csoportfolyamataiban újra és újra ugyanazt tapasztaltam: az emberek döntő többsége nem magáért kér segítséget. Nem úgy érkezik valaki terápiába vagy csoportba, hogy „nekem ilyen-olyan megakadások vannak, és ezeket szeretném megérteni”. Sokkal inkább úgy, hogy valakivel már nem tud működni a kapcsolat.
A belépő mondatok szinte mindig ugyanúgy hangzanak:
- Mit csináljak vele?
- Mit mondjak neki?
- Hova vigyem? Milyen terápiára lenne szüksége?
- Ő miért ilyen? Őt hogy lehetne megváltoztatni?
A fókusz ilyenkor nem önmagán van, hanem a másikon. És itt jön az első felismerés: egyetlen dologra van hatásunk – saját magunkra.
Amikor valaki segítséget kér, de valójában nem magáért jön
A terápiás folyamatokban nagyon hamar kivilágosodik, hogy a másikkal kapcsolatos „probléma” valójában rendszerszintű. Hogy a családi rendszer, a párkapcsolati dinamika, a játszmák, a megoldási minták egy közös ritmusban működnek. És hogy hiába szeretnénk megmondani a másiknak, mit csináljon, senkinek nincs hatása arra, hogy a másik ember hova menjen, mit lépjen, mire áll készen.
Ami viszont megtörténik, az az, hogy ha valaki ott marad a terápiában, ha nem fut el az első felismerésnél, akkor elindul egy teljesen más irányú folyamat.
Mi történik, amikor valaki a rendszerből kilépve önismeretbe kerül?
Ha az illető ott marad a terápiában, akkor lassan elindul a fókusz befelé:
- önvizsgálat,
- önreflexió,
- felelősségvállalás a saját működéséért,
- belátás a gyerekkori megakadásokba,
- felismerések a saját eszközhasználatról,
- találkozás a szorongással, félelmekkel,
- rálátás a nemet mondás hiányára,
- vagy éppen a túlzott agresszióra, túlreagálásra,
- és a megfelelési kényszer mély mintáira.
Ez a folyamat szépen lassan kinyitja az egyén működését. És ha ő ebben meg tud erősödni, és elkezd tényleg magával dolgozni, akkor történik valami nagyon fontos, amit én fogaskerék-effektusnak hívok.
A fogaskerék-effektus: amikor egy ember változik, a rendszer nem tud úgy maradni, ahogy volt
Egy családi rendszerben, egy párkapcsolatban, bármilyen kapcsolódási hálóban úgy működünk, mint a fogaskerekek: összekapcsolódva, egymás mozgására reagálva, mindig ugyanabban a ritmusban találkozva, ugyanazokkal a megoldásokkal, játszmákkal, konfliktusokkal.
De mi történik akkor, amikor az egyik fogaskerék önismeretbe kerül?
Az történik, hogy ez az egy fogaskerék elkezd más ritmusban forogni. Gyorsabban, lassabban – mindegy. A lényeg: nem ugyanabban a ritmusban, mint eddig. És innentől kezdve a szokásos kapcsolódás nem történik meg.
A hely, ahol addig összeértek, egyszerűen megszűnik. A másik fogaskerék próbálja ugyanott elérni, kapcsolódni, de már nincs ott a másik. A ritmus megváltozott. A rendszer megbomlik. Innen két út van:
A) a másik fél felveszi az új ritmust
és akkor egy új minőségű, felnőtt-felnőtt kapcsolódás jöhet létre: határokkal, következményekkel, játszmák nélkül, új eszközökkel, új működéssel.
B) vagy ragaszkodik a régi ritmusához
és ebben az esetben két dolog történhet:
- vagy teljesen leszakad a kapcsolatról,
- vagy megmarad egy felszínes, de már nem valódi, nem mély minőségben.
Ezért van az, hogy egy önismereti folyamatban gyakran átrendeződnek a családi viszonyok. Megnyílik az olló.
Mit él meg ilyenkor a másik fél?
Aki eddig jól mozgott a diszfunkcióban, hirtelen azt érzi: „Ez nekem nem kell.” „Ez ismeretlen.” „Ez borzasztó.”
És jönnek az ismerős mondatok:
- mert te túl önismeretes vagy,
- mióta pszichológiával foglalkozol, elviselhetetlen vagy,
- azóta ment tönkre minden,
- régen normális voltál,
- nem bírlak így.
Közben semmi más nem történik, mint hogy:
- az egyik fél felnőtt működésbe állt,
- kijött a diszfunkcionális mintából,
- elkezdett határt húzni,
- már nem kiabál, nem hazudik, nem tabusít,
- nem akar megmenteni, nem akar megfelelni,
- elmond valamit egyszer, és utána következményt húz.
És a másik fél ebben a „normális” működésben már nem tud tájékozódni.
Hogyan rendeződik át a családi rendszer?
Nagyon sokszor látom, hogy az önismereti munka eredménye:
- jobb szülő–gyerek kapcsolatok, felnőtt–felnőtt viszonyban,
- tisztelet a határok iránt,
- a gyerekek felszabadulnak, szárnyalnak,
- a szülők megerősödnek, elkezdenek a saját életükkel foglalkozni,
- a párkapcsolat új minőségbe lép, ha mindketten változnak.
És igen, olyan is van, hogy a másik fél nem akar változni. Ilyenkor:
- vagy teljesen leszakad a kapcsolatról,
- vagy marad valamilyen felszínes szinten,
- de a régi minőség már nem tud visszaállni.
Ez az önismereti munka természetes velejárója: nyereségei és veszteségei is vannak.
És minden esetben egy dolog biztos:
Az a fél, aki elindult magával, egy sokkal tisztább, felnőttebb, szabadabb működésbe érkezik meg, és lehetősége nyílik ebben a működésben egy jobb, teljesebb, minőségibb felnőtt életre kiteljesedni.
Nagyon sokszor látom, hogy ilyenkor olyan változások történnek, amelyeket az illető korábban el sem tudott volna képzelni magáról.
Új szakmát választanak. A szülő–gyerek kapcsolat teljesen megváltozik. Olyan minőségű, kiegyensúlyozott, nyitott kapcsolódás jön létre, amiről addig azt gondolták, hogy lehetetlen. A korábbi drámai helyzetekből, agresszióból, tarthatatlan kommunikációból egy tiszteletben tartó, szeretettel teli, de nem szimbiotikus, nem megmentős, hanem felnőtt–felnőtt kapcsolat alakul ki.
Előjön a kreativitás. A művészi, alkotó, játékos részek felszabadulnak. Sokszor teljesen más pályára mennek ilyenkor az emberek, tanulnak, fejlődnek, kitejesednek.
Valójában ez egy nagyon nehéz, nagyon fájdalmas, küzdelmes, de egyben gyönyörű út is. Egy olyan út, amelyen tényleg érdemes elindulni, mert az ember visszatér ahhoz az önmagához, aki volt, mielőtt a családi minták és félelmek formálni kezdték volna.