Sokszor hallom azt, főleg amikor valaki kijön egy nehéz, bántalmazó, társfüggő kapcsolatból, hogy kapcsolatban gyógyulunk. És ebből nagyon könnyen az a gondolat születik meg, hogy akkor a gyógyulás az, ha minél előbb belelépünk egy új kapcsolatba, mert majd ott minden más lesz.
Csakhogy amikor egy kapcsolat véget ér, nagyon sokszor nem csak az történik, hogy elveszítjük a másikat, hanem az is, hogy meginog bennünk az a kép, amit magunkról tartunk. Az, hogy én jó vagyok, hogy szerethető vagyok, hogy alkalmas vagyok egy kapcsolatra. És ezt a belső bizonytalanságot nagyon nehéz elbírni, mert nem csak a másikról szól, hanem saját magunkról is. Ilyenkor az történik, hogy az egyén elkezdi magát megnyugtatni abban, hogy az, hogy ez a kapcsolat tönkrement, az a másik hibája volt, nem az övé. Hogy ő maradt volna, ő akarta volna, csak a másik vált elviselhetetlenné, valamiben, amiben már nem lehetett tovább benne lenni. Ez nem egy tudatos hazugság, hanem egy nagyon erős belső védekezés, mert ha ez a kép meginogna, akkor azzal együtt az is megjelenne, hogy neki is volt felelőssége abban, ami történt, és ez már egy sokkal nehezebb hely.
Pszichológiai szempontból ilyenkor az énkép védelme aktiválódik, ami azt jelenti, hogy az egyén igyekszik fenntartani azt a belső stabilitást, hogy ő rendben van. Ennek az egyik módja a projekció, amikor a nehezen elviselhető részeket a másikra helyezi, és azt látja benne, amit magában nem tud még elfogadni. Nem arról van szó, hogy a másiknak nincsenek nehéz tulajdonságai, hanem arról, hogy ezek felerősödnek, miközben a saját rész háttérbe kerül. Így megmarad az a belső élmény, hogy én jó vagyok, én szerethető vagyok, csak a másik nem volt megfelelő.
Ennek a működésnek a gyökere nagyon sokszor gyerekkori kapcsolatokban van, ahol a szeretet nem volt feltétel nélküli, ahol a gyerek azt tanulta meg, hogy akkor van rendben, ha jól viselkedik, ha alkalmazkodik, ha nem okoz problémát. Olyan helyzetekben, ahol az érzéseit nem tükrözték vissza, vagy nem volt rá tér, hogy megélje őket, ahol nem lehetett nemet mondani következmények nélkül, mert az a kapcsolat elvesztésének kockázatát hordozta. Ilyenkor kialakul egy belső minta, amiben a kapcsolat megtartása fontosabb lesz, mint az, hogy ő mit érez, és ezzel együtt az is, hogy „jónak kell lennem ahhoz, hogy szeressenek”. Amikor felnőttként egy kapcsolat véget ér, ez a régi élmény aktiválódik, és ha megjelenne az a gondolat, hogy neki is volt felelőssége, akkor ez könnyen összekapcsolódik azzal az érzéssel, hogy akkor vele van baj, és ezt az idegrendszer megpróbálja elkerülni.
És pontosan itt jelenik meg az a félreértés, amit nagyon sokszor hallunk, hogy kapcsolatban gyógyulunk. Mert ebből sokszor az lesz, hogy akkor a gyógyulás az, ha minél előbb belelépünk egy új kapcsolatba, mert majd ott minden másképp lesz. Csakhogy amikor valaki egy ilyen mintázatból jön ki, akkor nem csak egy kapcsolatból lép ki, hanem egy berögzült belső rendszerből is, abból, hogy attól függ, hogy a másik hogy érzi magát, hogy ha határt húz és a másik emiatt távolságot tart vagy megsértődik, akkor ő érzi magát rosszul, szégyent érez, nem meri kimondani a saját érzéseit, nem mer visszajelezni, mert fél attól, hogy a másik eltávolodik, megvonja a figyelmét, és az érzésein keresztül bünteti.
Amikor valaki egy ilyen helyzetből kilép, és rögtön belemegy egy másik kapcsolatba, az nem gyógyulás, hanem nagyon sokszor a fájdalom csitítása, egy menekülés attól, hogy ránézzen arra, ő hogyan volt benne abban a kapcsolatban, hol nem húzott határt, hol nem mondta ki a saját érzéseit, hol alkalmazkodott túl, és mit nem tudott akkor még másképp csinálni. Mert ez egy fájdalmas folyamat, és ezt a fájdalmat nagyon könnyű megúszni azzal, hogy belép egy új kapcsolatba, ahol az elején minden könnyebbnek és egyszerűbbnek tűnik, több a figyelem, kevesebb a feszültség, és ezzel együtt meg tudja erősíteni magában azt a képet, hogy vele valójában nincs probléma.
Csakhogy attól, hogy a környezet megváltozik, az, amit az egyén magával hoz, nem tűnik el. Idővel az új kapcsolatban is megjelennek a feszültségek, és ilyenkor nagyon gyakran ugyanazok a reakciók aktiválódnak, ugyanaz a félelem a konfliktustól, ugyanaz az alkalmazkodás vagy éppen visszahúzódás, és a történet újra ismétlődik, csak más szereplőkkel.
Ez nem azért történik, mert az egyén nem akar változni, hanem mert még nem lát rá arra, hogy ő hogyan van benne ezekben a helyzetekben, és mit hoz magával a múltjából. A változás ott kezdődik, amikor képes elkezdeni ránézni saját magára, nem önhibáztatásból, hanem abból a szándékból, hogy megértse, mi történik vele, hogy hol veszti el önmagát, milyen helyzetek aktiválják a félelmeit, és milyen eszközei vannak arra, hogy máshogy legyen jelen.
És itt válik igazán érthetővé az, hogy mit jelent az, hogy kapcsolatban gyógyulunk. Mert ez nem azt jelenti, hogy egyik kapcsolatból a másikba lépünk, hanem azt, hogy a gyógyulás tere egy kapcsolat, csak nem egy párkapcsolat, hanem egy segítő és kliens közötti kapcsolat. Egy olyan tér, ahol ezek a gyerekkori minták újra meg tudnak jelenni, ahol az egyén ugyanúgy hozza a saját reakcióit, a félelmeit, a játszmáit, azt, ahogyan kapcsolódni tanult, és közben ott van egy segítő, aki nem úgy reagál, mint amit megszokott. Nem büntet, nem vonul ki, nem bagatellizál, hanem megtart, visszatükröz, és elbírja mindazt, amit az egyén beletesz ebbe a kapcsolatba.
Ebben a biztonságos, megtartó közegben lehet újraélni azokat a hiányokat és sérüléseket, amelyek gyerekkorban nem tudtak megdolgozódni, és itt történik meg az, ami akkor nem tudott: hogy valaki máshogy van jelen velünk. És ebben a kapcsolatban tud az egyén valóban gyógyulni, érzelmileg felnőni, új megoldásokat, új eszközöket tanulni, és fokozatosan képessé válni arra, hogy máshogy reagáljon, máshogy kapcsolódjon.
Ez egy hosszabb, sokszor évekig tartó folyamat, amiben az egyén újraírja a gyerekkori sérüléseit, és amikor ezek az új eszközök valóban beépülnek, amikor már van egy belső stabilitása és egy tanult eszköztára, akkor tud belépni a valós kapcsolataiba úgy, hogy már nem ugyanazokat a köröket futja, hanem ténylegesen máshogy van jelen. Ott már nem gyógyulni megy, hanem gyakorolni. Kipróbálni, hogy milyen az, amikor kimondja a saját érzéseit, amikor határt húz, amikor benne marad egy helyzetben úgy, hogy közben nem veszíti el önmagát. Mert a változást nem az hozza meg, hogy új ember lép az életébe, hanem az, hogy ő maga kezd el másképp jelen lenni benne.