A gyors továbblépés illúziója
Nagyon sokszor látom azt, hogy amikor egy párkapcsolat véget ér, főleg egy függő működésből, akkor az egyik fél szinte azonnal belép egy másik kapcsolatba, és ezt a környezet legtöbbször úgy értelmezi, hogy ő már túl van rajta, nem is szerette igazán a másikat, vagy egyszerűen csak továbblépett.
Miközben pszichológiailag ez nagyon sokszor egyáltalán nem a továbblépésről szól, hanem éppen arról, hogy az egyén nem tud egyedül maradni a saját fájdalmával, saját hiányérzetével, saját ürességével és saját működésével. A függő kapcsolódásokban ugyanis nem csak a másik emberhez kötődünk, hanem ahhoz az érzéshez is, amit a kapcsolat ad.
Ahhoz az érzéshez, hogy fontos vagyok, kellek, választanak, tartozom valakihez, van helyem a világban, és amikor ez megszűnik, akkor nem egyszerűen egy kapcsolat ér véget, hanem sok esetben az egyén önértékelése is összeomlik vele együtt.
Amikor az új kapcsolat menekülés
Ilyenkor az új kapcsolat nagyon sokszor nem tudatos döntésként jelenik meg, hanem egyfajta idegrendszeri menekülésként. Az egyén hirtelen újra megéli azt, hogy kell valakinek, hogy ő mégis szerethető, hogy mégis van értéke, hogy nem ő volt a hibás, hogy rá mégis szükség van.
Ez az érzés pedig pillanatnyilag óriási megkönnyebbülést adhat annak, aki éppen kijött egy kapcsolatból, különösen akkor, ha az önértékelése alapvetően instabil, ha gyerekkorától kezdve a szeretetet teljesítményhez, megfeleléshez vagy kapcsolódáshoz kötötte, és ha önmagában nem tud stabil biztonságot megélni.
Egy új kapcsolat ilyenkor sokszor nem valódi feldolgozás után születik meg, hanem egy fájdalomcsillapítóként működik. Az egyén nem megéli a veszteséget, hanem eltolja magától. Nem belemegy a gyászba, hanem belekapaszkodik egy új érzésbe, egy új emberbe, egy új kapcsolódásba, és közben nagyon sokszor saját maga számára is azt az illúziót kelti, hogy már túl van az előző kapcsolaton.
A feldolgozatlan múlt velünk jön
Csakhogy attól, hogy valamit nem élünk meg tudatosan, attól az még ugyanúgy dolgozik bennünk. A meg nem gyászolt kapcsolat, a fel nem dolgozott veszteség, a kimondatlan fájdalom, a saját felelősség át nem gondolása mind ott marad a tudattalanban, és nagyon erősen hat az új kapcsolatra is.
Mert amikor valaki nem áll meg, nem néz rá arra, hogy ő hogyan működött a kapcsolatban, miért maradt benne bizonyos dinamikákban, miért nem tudott konfliktust kezelni, miért nem tudott mélyen kapcsolódni vagy éppen miért menekült ki a nehéz helyzetekből, akkor ugyanazokat a mintákat viszi tovább az új kapcsolatba is.
Legfeljebb az elején ezt még elfedi az új kapcsolódás intenzitása, az izgalom, az új ember figyelme, a validáció érzése, de hosszú távon a feldolgozatlan működések újra megjelennek.
Aki egyedül marad, nem feltétlenül veszít
A másik oldalon pedig ott marad az az ember, aki sokszor rengeteget tett a kapcsolatért, próbált alkalmazkodni, megérteni, megmenteni, kommunikálni, és amikor azt látja, hogy a másik szinte azonnal továbblépett, akkor benne nagyon mély önértékelési sérülések aktiválódnak.
Mert ilyenkor nem egyszerűen a kapcsolat elvesztése fáj, hanem újra előjön az a gyerekkori élmény, hogy nem engem választanak, nem vagyok elég fontos, lecserélhető vagyok, kevés vagyok, velem van a baj. Ezért van az, hogy az a fél, aki egyedül marad, sokszor sokkal mélyebb és hosszabb önismereti folyamaton megy keresztül, mert neki nincs mibe menekülnie.
Ott marad a hiánnyal, a csenddel, az önhibáztatással, az összeomlott önértékeléssel, és ha bele mer menni ebbe a folyamatba, akkor előbb-utóbb elkezd szembenézni saját működésével is.
A fájdalom, ami építeni kezd
Ez az a lehetőség, ahol a valódi önismereti munka elkezdődhet. Idővel elkezdi megérteni, hogy egy kapcsolat vége nem feltétlenül azt jelenti, hogy ő kevés volt, hanem nagyon sok esetben azt, hogy két ember nem tudott biztonságosan kapcsolódni egymáshoz.
Elkezd különválni benne az önhibáztatás és a felelősség. Elkezd rálátni arra, hogy hol adta fel önmagát, hol próbált megmenteni, hol nem húzott határt, hol akarta mindenáron megtartani a kapcsolatot akkor is, amikor már rég nem volt jól benne. Bár ez a folyamat rendkívül fájdalmas, hosszú távon mégis ebből épül fel egy stabilabb önértékelés és egy érettebb kapcsolódási képesség.
Ki lép tovább valójában?
Teljesen más egy új kapcsolatba úgy belelépni, hogy az egyén már képes egyedül is stabilan jelen lenni saját magában, képes megélni a fájdalmát, képes felelősséget vállalni a saját működéséért, és nem egy másik embertől várja azt, hogy megmentse az ürességtől vagy visszaadja az értékesség érzését.
Pontosan ezért van az, hogy kívülről sokszor úgy tűnik, hogy az lépett tovább gyorsabban, aki azonnal új kapcsolatba ment, miközben nagyon sok esetben éppen az kezd el valóban gyógyulni, aki egy időre egyedül marad, beleáll a veszteségbe, és hajlandó végigmenni azon a fájdalmas, lassú és sokszor kegyetlen önismereti úton, ahol már nem a másikat akarja megváltoztatni vagy visszakapni, hanem saját magát kezdi el megérteni.