Az elmúlt időszakban azon gondolkodom, miért van az, hogy egyre többször jár a fejemben, vajon mi lehet vele, mire gondolhat, hol van most, hiányzom-e neki, gondol-e rám. Azt veszem észre, hogy ez tölti ki a szabadidőmet, elszívja az energiáimat, és nehezen tudok kilépni ebből a körforgásból, miközben van bennem egy teljesen biztos érzés: nem mennék vissza.
Nem mennék vissza abba a működésbe, ahol én a tizenhatodik vagyok a sorban. Nem mennék vissza abba, hogy heti két estét látom, hogy este nyolckor, kilenckor, tízkor ér haza. Nem mennék vissza abba, hogy egy hónapból egyetlen közös hétvégére várok, hogy egy évi egy nyaralás tart életben, és hogy még a karácsony három napja is feszültséggel telik, mert már az első este elhangzik: „Én nem bírok három napot itthon lenni.” Nem mennék vissza abba, hogy könyörögni kell az időért, az együtt töltött órákért, a jelenlétért. És ezt teljes bizonyossággal tudom.
Akkor mégis mi ez bennem? Mi ez az érzelmi vihar? Mi ez a kapaszkodás, ha közben azt is tudom, hogy nem akarom? Arra jöttem rá, hogy eddig egész életemben menekültem. Ha kiléptem egy kapcsolatból, már ugrottam is bele a következőbe, mert az önbizalmamat mindig valakinek meg kellett támasztania, valakinek bizonyítania kellett, hogy nincs velem baj, hogy szerethető vagyok. Az elején minden kapcsolat ezt adja: idealizálást, rajongást, bizonyítást, mert a másik is el akarja hinni, hogy vele minden rendben van. Aztán lepereg a felszín, eltűnik az idealizálás, és ott marad a valóság. Ha nincs megdolgozott önbizalom, érzelmi biztonság, egészséges határ és konfliktuskezelés, akkor hiába a kapcsolat. Ott két sérült ember próbál egymás mellett levegőt venni.
Az egyik javít, megment, kapaszkodik, bizonyít. A másik menekül, nem beszél, lezár, túlél. Azt mondja, jó, mindegy, pedig nem mindegy, csak nem meri kimondani. Nem meri elmondani, hogy fáj, hogy bántja, hogy rossz neki. Így inkább gyűjtöget mondatokat, helyzeteket, sérüléseket, éveken át. És amikor egyszer erőt gyűjt ahhoz, hogy elmenjen, ezeket a régi, soha ki nem mondott fájdalmakat teszi le a másik elé, úgy, mintha ezekről valaha beszéltünk volna, mintha lett volna esély javítani, mintha lett volna valódi párbeszéd. Te pedig ott állsz, és csak azt kérdezed magadban: miért nem mondtad akkor, miért nem vállaltad a felelősséget ott, ahol még lehetett volna változtatni?
Most először nem menekülök. Nem ugrok bele egy új kapcsolatba csak azért, hogy valaki megmutassa, érek valamit. Most először maradok a saját érzéseimmel, és ez nehéz, nagyon. Mert szembenézni a saját hiányaimmal és a kötődési mintáimmal az a munka, amit eddig mindig elkerültem. Ekkor jött a felismerés, hogy az agyalás róla valójában rólam szól. Arról, hogy eltereljem a figyelmemet arról a sérülésről, amit most kell begyógyítanom, és arról, hogy ne azzal kelljen foglalkoznom, hogyan válok egy darabokból összerakott pazzulból egésszé. Megértettem azt is, miért kapaszkodik még mindig az idegrendszerem egy olyan kapcsolatba, amit a fejem már lezárt, mert a mi mintáink gyerekkorban tanulták meg egymást.
Az én gyerekkori valóságom az volt, hogy egyik nap imádtak, másik nap megaláztak, hol öleltek, hol eltaszítottak, a szeretetet ki kellett érdemelni. Ő pedig azt tanulta meg, hogy az érzelmek veszélyesek, hogy jobb nem kimutatni, hogy a közelség fájdalmat hoz. Így felnőttként két hiány találkozik, két seb, két gyerekkori minta, és bár ösztönösen egymásra találnak, egymást nem gyógyítják. Innen vezet az út az érzelmileg elérhetetlen, elkerülő, munkafüggő vagy bántalmazó kapcsolatokhoz, mert ez lett az ismerős, az otthonos, a „normális”. Csakhogy ez nem szeretet, csak megszokás.
Az érzelmi bántalmazásnak nincsenek lila foltjai, nincsenek ordító bizonyítékai, van helyette magány, szorongás, önbizalomvesztés és évekig tartó hiány. Sokan ezért maradnak benne, mert azt mondják, másoknak rosszabb, engem legalább nem ütnek. De a szeretetnek nem feltétele a szenvedés. A szeretet nem bánt, nem aláz meg, nem vesz el, nem hagy magadra éveken át. És amikor ezt először kimondja az ember, belül elkezd átrendeződni egy egész világ.
Most először nem hozzá akarok visszamenni, most először magamhoz akarok megérkezni. Nem a férfi hiányzik, hanem az a régi önszabályozás, amit ő jelképezett, a megszokott dopamin, a megszokott kapaszkodás, a megszokott illúzió. Most először nincs menekülőút, nincs pótlás, nincs kifogás.