Nem minden szerhasználat jelent függőséget

Nagyon sokszor találkozom olyan szülőkkel, akik kétségbeesve keresnek meg azzal, hogy kiderült, a kamasz gyermekük kipróbált valamilyen szert. Ilyenkor teljesen természetes, hogy megijednek, hiszen minden szülő azt szeretné, hogy a gyermeke biztonságban legyen, és szinte az első kérdés mindig az, hogy vajon ebből függőség lesz-e.

Mielőtt azonban erre a következtetésre jutnánk, nagyon fontos különbséget tenni aközött, amikor egy kamasz kíváncsiságból, a kortársai hatására vagy egy buliban kipróbál valamit, és aközött, amikor a szerhasználat már arról szól, hogy valójában nem tud mit kezdeni a saját érzéseivel.

 

Előfordul, hogy egy fiatal egy buliban elszív egy füves cigarettát, aztán hónapokig vagy akár évekig nem nyúl hozzá újra. Az is előfordulhat, hogy egy év múlva egy másik társaságban ismét kipróbálja, de ettől még nem beszélünk függőségről. A kamaszkor természetes része, hogy a fiatalok keresik a határaikat, kíváncsiak, szeretnének beilleszkedni a kortárs közösségbe, és közben olyan dolgokat is kipróbálnak, amelyeket később már egészen más szemmel látnak.

Egészen másról beszélünk akkor, amikor akár egy kamasz, akár egy felnőtt újra és újra ugyanahhoz a szerhez nyúl, mert ez lett az egyetlen eszköze arra, hogy csökkentse a saját szorongását, félelmét, fájdalmát vagy azt a belső feszültséget, amellyel egyedül már nem tud mit kezdeni. Ilyenkor már nem maga a szer a legfontosabb kérdés, hanem az, hogy mire használja. Nem a kíváncsiság vezeti, hanem az, hogy valahogy csökkentse azt a feszültséget, amelyet nap mint nap átél.

Nagyon sokszor hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a függőség ott kezdődik, amikor valaki először nyúl egy szerhez. Közben az a tapasztalatom, hogy a függő gondolkodás ennél sokkal korábban kezdődik. Sokkal inkább ott, hogy egy gyermek milyen megküzdési módokat tanul meg a saját családjában, és később felnőttként mit tud kezdeni a saját érzéseivel, a szorongásával vagy a fájdalmával.

 

Gyermekkorban tanuljuk meg, hogyan tudunk nemet mondani, hogyan alakul ki az önbizalmunk, a kezdeményezőkészségünk, a motivációnk, hogyan viseljük el a kudarcokat, hogyan kérünk segítséget, és hogyan tudjuk megnyugtatni magunkat egy nehéz helyzetben. Ezek nem velünk született képességek, hanem a családunkban tanuljuk meg őket.

A szülők reakcióiból tanuljuk meg, hogy mit kezdjünk az érzéseinkkel. Abból, hogyan reagálnak arra, amikor félünk, amikor sírunk, amikor dühösek vagyunk, amikor csalódottak vagyunk, vagy amikor valami nem sikerül. Ha egy gyermek azt tapasztalja, hogy a fájdalmát elbagatellizálják, azt mondják neki, hogy „ugyan már, nem is fáj ez annyira”, akkor azt tanulja meg, hogy az érzései nem fontosak. Ha nemet mond valamire, és ezért büntetés vagy elutasítás éri, akkor lassan azt tanulja meg, hogy a saját akarata veszélyes. Közben éppen azok a képességek nem tudnak jól kialakulni benne, amelyekre felnőttként a legnagyobb szüksége lenne.

 

Ugyanilyen fontos az is, hogy a gyermek nemcsak abból tanul, ahogyan a szülei vele bánnak, hanem abból is, ahogyan egymással bánnak. Abból, hogyan beszélnek egymással, hogyan kezelnek egy konfliktust, hogyan kérnek bocsánat, hogyan oldanak meg egy nehéz helyzetet, vagy éppen hogyan nem oldják meg.

Nagyon sokszor hallom azt a szülőktől, hogy ők csak akkor veszekedtek, amikor a gyerek már aludt, csak akkor ittak alkoholt, amikor ő már nem volt jelen, vagy próbálták ezeket a helyzeteket előtte elrejteni. Ilyenkor mindig el szoktam mondani, hogy a gyermek fejlődésére nem csak az hat, amit lát vagy hall. Ugyanilyen erősen hat rá az a légkör is, amelyben nap mint nap él. Érzi, ha két szülő között nincs valódi intimitás, érzi a kimondatlan feszültségeket, a távolságot, a haragot, a titkokat és azt a légkört, amikor ugyan senki nem kiabál, mégis mindenki tudja, hogy valami nincs rendben. Egy kisgyermek rendkívül érzékeny ezekre a jelzésekre, még akkor is, ha nem tudja megfogalmazni, hogy pontosan mit él át.

 

Ha tartósan egy olyan légkörben él, ahol sok a kimondatlan feszültség, akkor nagyon gyakran elkezd alkalmazkodni ehhez. Megpróbál jó gyerek lenni, nem problémát okozni, nem terhelni a szüleit, és sokszor azt tanulja meg, hogy akkor van a legnagyobb biztonságban, ha inkább láthatatlanná válik. Kívülről ilyenkor azt látjuk, hogy milyen nyugodt és alkalmazkodó gyermek, közben pedig lehet, hogy éppen azt tanulja meg, hogy a saját érzéseit háttérbe kell szorítania ahhoz, hogy biztonságban maradhasson.

Éppen ezért nem csak az számít, hogy mit mondunk a gyermekünknek, hanem az is, hogyan élünk egymás mellett. Két olyan szülő, akik egymás között sem találnak jó megoldásokat és jó eszközöket, a gyereküknek sem fognak tudni jó megoldásokat és jó eszközöket adni. Lehet, hogy másképp reagálnak rá, de biztos, hogy nem megfelelően reagálnak. A gyermek pedig ezekből a mintákból tanulja meg, hogy később felnőttként mit kezdjen a saját félelmeivel, fájdalmával, csalódásaival és kapcsolataival.

Ha ezek a képességek gyermekkorban nem tudnak megfelelően kialakulni, akkor felnőttként egyszerűen nem állnak rendelkezésünkre. Ettől még ugyanúgy érnek bennünket veszteségek, csalódások, félelmek és szorongások, csak nem tudjuk, hogy ezekkel mit kezdjünk. A feszültség ilyenkor is ugyanúgy jelen van, és az ember előbb-utóbb keres rá valamilyen megoldást.