Egy gyakori nyelvi működés pszichológiai háttere.
Nagyon gyakran találkozom azzal klienseknél, beszélgetésekben, vagy akár podcastok hallgatása közben, hogy valaki egy saját élményről mesél, de nem egyes szám első személyben beszél róla, hanem úgy fogalmaz, hogy az ember.
„Amikor az ember nem tud nemet mondani.”
„Amikor az ember szorong attól, ami történik vele.”
Közben pontosan lehet érezni, hogy ez nem az emberről szól, hanem az adott személyről. A pszichológiai működés szempontjából ilyenkor egy nagyon jól felismerhető jelenségről beszélünk. Amikor valaki nem egyes szám első személyben fogalmaz, hanem általánosít, akkor tulajdonképpen eltávolítja magát attól az élménytől, amiről beszél. Leveszi magáról annak a súlyát, hogy ez őt érinti, ő gondolja így, ő éli át ezt az érzést. A megfogalmazás módja egyfajta távolságot hoz létre a saját élmény és az önazonos megélés között.
Ez a működés értelmezhető énvédő mechanizmusként. Egy olyan, gyakran gyerekkorban kialakuló stratégia, amelynek a célja az volt, hogy az egyén csökkentse a saját élményeihez kapcsolódó feszültséget. Amíg nem mondom ki, hogy én szorongok, addig nem kell teljes mértékben kapcsolódnom ehhez az érzéshez. Amíg azt mondom, hogy az ember szorong, addig ez egy általános jelenség marad, nem válik személyessé.
Fontos azonban látni, hogy ez nem pusztán elhárítás. Sok esetben ez a megfogalmazás a kapcsolódás irányába tett kísérlet is. Amikor valaki azt mondja, hogy az ember, abban gyakran benne van az a törekvés, hogy az élmény ne izolált legyen, hanem közös. Hogy ne egyéni problémaként jelenjen meg, hanem valami olyanként, ami mások számára is ismerős lehet. Ez egy finom jelzése annak az igénynek, hogy az illető ne maradjon egyedül azzal, amit átél.
Egy segítő folyamatban ennek a tudatosítása kifejezetten fontos lépés. A konzultációk során gyakran dolgozom azzal, hogy visszahívom a klienst egyes szám első személybe. Megkérem, hogy ugyanazt a mondatot fogalmazza meg úgy, hogy én, hogy mondja ki, hogy én nem tudtam nemet mondani, vagy hogy én szorongtam attól, ami történt.
Ez nem pusztán nyelvi korrekció, ez egy belső elmozdulás. Amikor valaki egyes szám első személyben kezd beszélni a saját élményeiről, akkor elkezdi felvállalni az érzéseit, a gondolatait, a döntéseit. Innen indul el a saját felelősségvállalás, és ezzel együtt a magunkkal való szembenézés folyamata.
Ugyanakkor fontos, hogy ezt a lépést nem lehet siettetni. Amíg valaki nem tart ott az önismeretben, hogy elbírja a saját élményeihez kapcsolódó érzéseket, addig szüksége van arra a távolságra, amit az általánosítás biztosít. Ebben az értelemben az az ember használata egy átmeneti működésként is értelmezhető.
A folyamat során azonban egyre inkább megjelenik az a képesség, hogy az egyén saját magáról, saját élményként tudjon beszélni arról, ami benne történik, innen indul el a saját felelősségvállalás, a magunkkal való szembenézés.