A társfüggésről nagyon sokszor úgy beszélünk, mintha az ott kezdődne, hogy valaki nem tud nemet mondani, nem tud kilépni, benne marad helyzetekben, miközben pontosan érzi, hogy ez neki nem jó. De ha egy kicsit visszamegyünk, akkor látszik, hogy ezek a működések nem felnőttkorban alakulnak ki, hanem sokkal korábban, ott, ahol a gyerek először kerül olyan helyzetbe, hogy választania kell aközött, hogy önmaga legyen, vagy hogy a kapcsolat megmaradjon.
Ebben a két legjellemzőbb irány a szimbiotikus kapcsolat és a parentifikáltság, két teljesen különböző működés, mégis ugyanoda fut ki.
A szimbiotikus kapcsolódásban a gyerek egy olyan térben van, ahol a szülő folyamatosan jelen van, folyamatosan beleszól, folyamatosan jót akar; meg akarja védeni, meg akarja mutatni, meg akarja oldani, előre végiggondolja, hogy mi történhet, hogyan kellene csinálni, és tulajdonképpen betereli a gyereket egy olyan mederbe, amit ő biztonságosnak érez. Közben nem a gyerek valós igényeire figyel, hanem a saját szorongását próbálja megnyugtatni azzal, hogy kontroll alatt tartja a helyzeteket.
A gyerek ebben nagyon hamar megtanulja, hogy ha ő mást mond, mást érez, mást szeretne, akkor az feszültséget okoz. Hogy ha ő nemet mond, ha ellenáll, ha megmutatja magát, akkor azzal a szülőt kibillenti, és ott van benne az a nagyon mély félelem, hogy ezzel a szeretetet kockáztatja. És mivel teljesen rá van utalva, ezért inkább visszahúzódik, inkább igazodik, inkább lemond arról, amit ő szeretne.
Közben nem alakul ki az az élménye, hogy ő önálló, hogy ő képes dönteni, hogy ő bízhat magában. A szülő egyre erősebbnek tűnik, egyre kompetensebbnek, egyre inkább az az érzés erősödik meg benne, hogy nélküle nem megy, hogy ő tudja, mi a jó, és a gyerek szépen lassan elveszíti a saját önbizalmát, a saját belső iránytűjét.
Amikor ez a gyerek kamasz lesz, akkor valahol meg fog jelenni az az igény, hogy legyen egy tere, ahol végre nem szólnak bele, ahol nem irányítják, ahol nem mondják meg, hogy mit hogyan kellene csinálni. És mivel ezt a családban nem tudja megélni, ezért megkeresi azt a helyet, ahova a szülő már nem tud utána menni.
Nagyon sokszor ezek a helyek lesznek azok, amiket kívülről rombolónak látunk. A szerhasználat, az alkohol, a szélsőséges döntések, az önpusztító működések. Ezekben a helyzetekben végre meg tudja élni azt, hogy ez az ő döntése, hogy ebbe nem lehet beleszólni, hogy itt nincs kontroll, hogy itt ő határoz.
Ez nagyon fontos, mert itt jelenik meg először az autonómia élménye, csak már egy olyan térben, ami közben rombol.
A parentifikált gyereknél teljesen más történik. Ott nem az van, hogy túl sok a szülő, hanem az, hogy érzelmileg nincs ott. Nem figyel rá, nem kapcsolódik hozzá, nem érdekli igazán, hogy ő hogy van. Lehet, hogy fizikailag jelen van, lehet, hogy működik a család, de a gyerek azt éli meg, hogy ő láthatatlan.
Ebben a helyzetben nem az történik, hogy elkezd túl sokat adni, hanem az, hogy elkezdi teljesen háttérbe tenni magát. Megtanulja, hogy nincs értelme jelezni, nincs értelme elmondani, hogy ő mit érez, mit szeretne, mert nem történik rá válasz. És ebből alakul ki az a működés, amikor felnőttként azt mondja, hogy neki nem fontosak dolgok.
Nem kell születésnap, nem kell ünneplés, nem kell ajándék. Ezek feszélyezik, ne csináljunk ebből nagy ügyet. Mintha neki nem lenne igénye, mintha neki kevesebb is elég lenne.
Közben nagyon is van igénye, csak nem tud hozzá kapcsolódni. Nem tudja megélni, nem meri megmutatni. Nem tudja kifejezni sem a szeretetét, sem a dühét, sem a félelmét, sem azt, hogy mire lenne szüksége, mert gyerekkorban azt tanulta meg, hogy ezeknek nincs helye.
Így alakul ki egy olyan érzelmi távolság saját magától, amiben látszólag minden rendben van, nincs konfliktus, nincs igény, nincs probléma, közben belül ott van egy nagyon erős vágy arra, hogy kapcsolódjon, hogy szeressék, hogy észrevegyék.
Konfliktushelyzetben pedig nem fog beleállni. Inkább csendben marad, inkább kimegy a helyzetből, inkább nem mond semmit, mert ott van benne az a félelem, hogy ha kimondja, amit érez, akkor a másik eltávolodik, és azt nem bírja el.
A feszültség viszont nem tűnik el, hanem gyűlik, és egyszer csak kijön valahol, sokszor nem ott, ahol keletkezett, hanem később, egy nagyobb robbanásban, és utána jön a bűntudat, hogy ezt nem így kellett volna, hogy túl sok volt, hogy jobb lett volna csendben maradni.
Itt jelennek meg a függőségek is, csak más formában. A parentifikált működésnél ez sokszor a munka, a teljesítmény, a szex, a játék, minden, ami elviszi a figyelmet befelé, ami nem igényel valódi érzelmi jelenlétet.
A szimbiotikusnál pedig maga a kapcsolat válik függőséggé, és emellett nagyon gyakran megjelenik az alkohol, a drog, minden, ami segít kilépni abból a kontrollból, amiben addig élt.
Bár ez a két út teljesen másnak tűnik, a vége ugyanaz. Az, hogy valaki nem tud természetesen kapcsolódni önmagához, és emiatt a kapcsolataiban sem tud úgy jelen lenni, hogy közben ne kelljen feladnia magát.
Amikor valaki ebben van, akkor nagyon sokszor érzi azt, hogy valami nem stimmel, hogy elfárad, kiürül, elveszíti magát, csak nem tudja, hogy ez nem ott kezdődött, ahol most van, hanem ott, ahol egyszer nagyon korán megtanulta, hogy a kapcsolatért neki mindig egy kicsit háttérbe kell lépnie.
