Sokszor találkozom azzal, hogy egy szülő, leginkább egy anya nem érti, miért mondja bárki is azt, hogy az, amit ő csinál, az nem feltétlenül jó a gyerekének. Hiszen ő csak gondoskodik. Ott van, figyel, segít, megold, megment, szimbiózisban él a gyerekével. Bemegy az iskolába, ha kell, utána viszi a tornazsákot, az uzsonnát, a füzetet, amit a gyerek otthon hagyott. Felhívja a tanárt, elmagyarázza, hogy miért úgy csinálta a gyerek, ahogy csinálta, miért nem volt kész, miért fáradt, miért érzékeny. Kimenti a helyzetekből, elsimítja a konfliktusokat, leveszi róla a terheket. Azt gondolja, ez a jó szeretet, ez a jó szülőség, ez a jó gondoskodás.
Közben pedig nagyon sokszor nem veszi észre, hogy ez az egész valójában nem a gyerekről szól, hanem róla. Arról a fajta fontosságról, amit ő maga nem kapott meg gyerekkorában. Arról az érzésről, hogy most végre nélkülözhetetlen, hogy rá szükség van, hogy ő az, aki mindent megold, mindent elintéz, mindent kézben tart. Miközben ebben a szerepben megéli a saját fontosságát, ebben a folyamatban észrevétlenül mindent elvesz a gyerekétől, ami a saját fejlődéséhez kellene.
A gyereknek nincs dolga, nincs felelőssége. Nem kell egyedül elmenni az iskolába, mert fázik, mert nehéz, mert veszélyes, mert a busz macerás. Nem kell elintéznie a saját ügyeit, mert anya majd megcsinálja. Nem kell megtapasztalnia, milyen az, amikor valamit elfelejt, mert anya utána viszi. Nem kell szembesülnie a következményekkel, mert anya megbeszéli, kimenti a helyzetből. Ugyanakkor a tanulásban, sportban, kinek mi a fontos, maximális az elvárás. Teljesíteni kell, jól kell teljesíteni. Ott már nincs kibúvó, ott már nincs megmentés. Ott már a gyereknek kell hoznia azt, amit a szülő elvár.
Ez egy nagyon ellentmondásos helyzet a gyereknek. Mert miközben azt tanulja meg, hogy ő önállótlan, hogy anya nélkül nem megy, hogy anya nélkül nincs megoldás, közben azt az üzenetet is kapja, hogy teljesítenie kell, felelősséget kell vállalnia, jól kell csinálnia. De hogyan tanulná ezt meg, ha soha nem volt lehetősége gyakorolni? Hogyan alakulna ki az önbizalma, ha soha nem élhette meg azt, hogy ő maga képes valamire, hogy hibázhat, elronthatja, majd megoldja?
A személyiség fejlődése nem attól történik meg, hogy mindent leveszünk a gyerekről, hanem attól, hogy mellette vagyunk, miközben ő csinálja. Hogy ott vagyunk, de nem helyette, hogy visszalépünk egy lépést, amikor már képes lenne rá, hogy nem mentjük meg minden áron, hanem hagyjuk, hogy megtapasztalja a saját erejét. Amikor ezek a lépések elmaradnak, akkor a gyerek személyisége eltorzul. Nem azért, mert rossz a szülő, hanem mert a fejlődéshez szükséges élmények hiányoznak.
Egy ilyen gyerekből nagyon gyakran lesz bizonytalan felnőtt. Olyan, aki nem bízik magában, aki fél dönteni, aki nem érzi, hol kezdődik az ő felelőssége és hol ér véget a másiké. Aki vagy túlvállal mindent, vagy teljesen elkerüli a felelősséget. Aki kapcsolatokban könnyen alárendelődik, vagy éppen ő válik megmentővé, mert ezt tanulta meg. Aki kívülről várja a megerősítést, mert belül nem épült fel az a stabil érzés, hogy ő rendben van, hogy képes, hogy elég.
Ennek hatásaként, általában a kamaszkor környékén nagyon gyakran romlik meg közben a szülő-gyerek kapcsolat is. Egy idő után a gyerek fojtónak éli meg ezt a gondoskodást. Nem támogatásnak, hanem kontrollnak, nem szeretetnek, hanem bizalmatlanságnak érzi. Elege lesz abból a helyzetből, hogy tehetetlenséget él meg a szülő mellett, nem érzi kompetensnek magát a saját életében. És ebből vagy lázadás lesz, vagy leválási képtelenség, vagy egy életen át tartó bűntudat.
A valódi gondoskodás nem az, hogy mindent megcsinálok helyetted. Hanem az, hogy elhiszem rólad, hogy képes vagy rá, hogy megengedem, hogy hibázz. Nem veszem el tőled azokat a tapasztalatokat, amikből te magad építkezhetnél. Ez sokkal nehezebb, mint megmenteni. Ehhez a szülőnek szembe kell néznie a saját hiányaival, a saját félelmeivel, a saját kontrolligényével. Azzal, hogy nem rajta múlik minden, hogy a gyereke nem ő.
Talán ez az egyik legnehezebb, de legfontosabb felismerés a szülőségben. Annak belátása, hogy nem az a dolgom, hogy pótoljam a saját gyerekkori hiányaimat a gyerekemen keresztül. Hanem az, hogy adjak neki egy esélyt arra, hogy ő a saját életében erős, felelős és önmagában bízó felnőtté válhasson, még akkor is, ha ez a szülőnek néha nagyon nehéz.
