Képzeljünk el egy gyereket, aki odamegy a szülőhöz azzal, hogy szomorú, dühös, csalódott, hogy bántotta valaki, hogy igazságtalannak él meg egy helyzetet. És erre azt kapja, hogy ne hisztizz, nincs semmi baj, túlérzékeny vagy, ezen túl kell lépni, most nincs idő erre. Nem feltétlenül bántóan, sokszor inkább fáradtan vagy türelmetlenül, de az üzenet ugyanaz: az érzelem nem fér bele. A gyerek ott azt tanulja meg, hogy amit érez, az túl sok, zavaró, terhes. Elkezdi visszatartani a könnyeit, lenyelni a dühét, elhallgatni a csalódását, mert azt tapasztalja, hogy a kapcsolat csak akkor marad biztonságos, ha csendben marad.
Itt alakul ki benne az egyik legerősebb túlélő mechanizmus: az érzelmi leválás. Megtanul racionalizálni, elintézni annyival, hogy „nem nagy ügy”. Lehet, hogy kívülről kiegyensúlyozott, belül viszont elszakad az érzéseitől. Ez gyerekként működik, mert így megőrzi a kapcsolatot.
Felnőttként nehezen mondja ki, mire van szüksége, inkább visszahúzódik, inkább magában tartja a fájdalmát, és a feszültség belül gyűlik. A párkapcsolatban gyakran ő az, aki nem akar konfliktust, aki csendben alkalmazkodik. A túlélő mechanizmusa ilyenkor is az, hogy minimalizálja az érzelmeket. Ha a társa intenzív, ő még jobban bezár. A közelség paradox módon feszültséget kelthet benne, mert a mély érzelmi jelenlét ismeretlen terep.
Szülőként pedig könnyen lezárja a saját gyereke érzelmeit is, mert benne is aktiválódik az a régi élmény, hogy az érzelem kezelhetetlen. A belső félelme ilyenkor az, hogy az érzelmek elárasztanak, hogy nem tud mit kezdeni velük, hogy kontrollvesztett helyzetbe kerül. Nem a gyerek sírása zavarja igazán, hanem az, amit az benne megmozgat. Ezért csitít, terel, bagatellizál, mert valójában a saját szorongását próbálja csökkenteni.
Hibázást nem elviselő, feltételes elfogadást közvetítő szülő
Képzeljünk el egy gyereket, aki hibázik. Elront valamit, rosszul felel, figyelmetlen, megbotlik. A szülő reakciója ilyenkor csalódás, szemrehányás, érzelmi távolodás. Nem biztos, hogy kiabál, lehet, hogy csak elkomorodik, de a gyerek érzi, hogy meginog valami. Itt nem az a fő üzenet, hogy fejlődni kell, hanem az, hogy a hiba veszélyes. Hogy ha hibázom, kevesebbet érek. A szeretet nem tűnik el, de feltételessé válik. A gyerek ettől kezdve igyekszik elkerülni a tévedést, szorong a hibázástól, és lassan kialakul benne az a belső mondat, hogy ha hibázom, baj van velem.
Itt a túlélő mechanizmus a megfelelés és a túlzott önkontroll. Folyamatosan figyeli magát, monitorozza a viselkedését, próbálja elkerülni a hibát. Vagy kialakulhat az önvádló működés, amikor mindenért ő teszi felelőssé magát, mert így legalább van kontrollja a helyzet felett.
Felnőttként a kritikát könnyen személyes elutasításként éli meg, a saját hibáit szégyennel és önváddal fogadja. A párkapcsolatban gyakran túlmagyaráz, bizonygat, vagy éppen összeomlik egy visszajelzéstől. A konfliktus számára nem nézetkülönbség, hanem a kapcsolat megingása. A túlélő mechanizmusa ilyenkor a védekezés vagy az önfeladás.
Szülőként pedig a saját gyereke tévedésére reagál túl, mert benne is megszólal az a régi, kimondatlan feszültség. A belső félelme az, hogy a gyerek hibája róla mond valamit, hogy ő nem elég jó szülő. A hiba számára kontrollvesztést jelent, ezért igyekszik kijavítani, helyretenni, korrigálni. Nem rosszindulatból, hanem mert a saját gyerekkori szégyenélménye aktiválódik.
Tökéletességre törekvő, szégyent generáló szülő
Van az a gyerek, akinek nem elég nem hibázni, hanem kiemelkedőnek kell lennie. A jegy legyen kitűnő, a sportban legyen dobogó, a viselkedés legyen példás, a külseje legyen makulátlan. Nem fér bele az átlagos, nem fér bele a közepes. A gyerek folyamatos belső nyomás alatt él, mert mindig lehetne jobb, mindig lehetne több. És amikor nem hozza a mércét, megjelenik a szégyen, az az érzés, hogy nem vagyok elég. Nemcsak a teljesítményem nem elég, hanem én magam.
Itt a túlélő mechanizmus a perfekcionizmus és a túlkompenzálás. Állandó belső hajtás működik benne, egy erős belső kritikus, aki soha nem elégedett. Vagy éppen a halogatás jelenik meg, mert a tökéletesség elérhetetlen, és a kudarc túl fenyegető.
Felnőttként a párkapcsolatban sokat ad, sokat tesz, magas elvárásokat támaszt. Nehezen engedi meg magának a gyengeséget, mert attól fél, hogy a nem tökéletes része nem szerethető. A túlélő mechanizmusa az, hogy a szeretetet teljesítménnyel tartja fenn. A konfliktus mögött gyakran ott a mély belső szégyen, hogy nem vagyok elég értékes, nem vagyok tökéletes.
Szülőként magas lécet állít. Javít, ösztönöz, többet vár. A belső félelme az, hogy a gyereke középszerű lesz, kudarcot vall, és ezzel ő maga is lelepleződik. A gyerek sikere az ő önértékelésének meghosszabbítása lesz. Nem a gyerek ellen dolgozik, hanem a saját, mélyen beépült szégyene ellen küzd.
Kontrolláló, túlóvó, megmentő szülő
És ott van az a gyerek, akinek a szülő mindent megold helyette. Ő dönt, ő intéz, ő választ, ő vigyáz, ő kontrollál. Nem engedi, hogy a gyerek próbálkozzon, mert félti, mert aggódik, mert úgy érzi, így lesz biztonságban. A gyerek ott azt tanulja meg, hogy egyedül nem képes, hogy a világ veszélyes, hogy jobb nem kockáztatni.
Itt a túlélő mechanizmus lehet a tanult tehetetlenség, amikor inkább nem dönt, mert fél a következményektől. Vagy a túlkontroll, amikor mindent kézben akar tartani, mert csak így érzi magát biztonságban.
Felnőttként a párkapcsolatban vagy nehezen vállal felelősséget és inkább a másikra bízza a döntéseket, vagy éppen ő válik túlkontrollálóvá. A túlélő mechanizmusa a kontroll, mert a kontroll hiánya szorongást kelt.
Szülőként a belső félelme a veszteség és a kontrollvesztés. Attól fél, hogy ha nem figyel eléggé, baj történik. Hogy a gyereke sérül, kudarcot vall, vagy eltávolodik. A túlóvás mögött szorongás van. Nem bízik a világban, mert neki sem volt tere megtapasztalni a saját kompetenciáját. Ezért old meg helyette dolgokat, ezért tartja rövid pórázon. Nem a gyereket akarja korlátozni, hanem a saját félelmét próbálja csillapítani.
Amikor végignézek ezeken a szülői működéseken, nekem mindig az jut eszembe, hogy mennyire könnyű lenne azt mondani, hogy valaki elrontotta. Pedig valójában legtöbbször nem elrontásról van szó, hanem továbbadásról. A szülő azt adja, amit ő maga is kapott, vagy amit ő maga kénytelen volt megtanulni ahhoz, hogy túléljen egy érzelmileg szűk vagy bizonytalan közegben. A gyerek pedig ehhez alkalmazkodik. Nem azért, mert gyenge, hanem mert a kapcsolat számára létkérdés.
Ezek a túlélő működések gyerekként segítenek, felnőttként viszont már sokszor fájdalmat okoznak. Ott jelennek meg a párkapcsolatban, amikor nem merünk közel menni, amikor túlzottan félünk a hibától, amikor csak teljesítményen keresztül tudjuk fenntartani az önértékelésünket, vagy amikor kontroll nélkül szorongani kezdünk. És ott jelennek meg akkor is, amikor a saját gyerekünk reakciói aránytalanul erősen érintenek bennünket.
Szerintem a lényeg nem az, hogy hibáztak-e a szüleink, és nem is az, hogy mi hibázunk-e. Hanem az, hogy képesek vagyunk-e ránézni arra, amit csinálunk. Amikor felismerem, hogy ami bennem elindul, az egy régi túlélő mechanizmus, akkor már nem vagyok teljesen a hatása alatt. És minden alkalommal, amikor egy kicsit tudatosabban reagálok, mint ahogyan automatikusan tenném, már nem ugyanazt adom tovább. Talán nem leszünk tökéletes szülők vagy partnerek, de lehetünk egyre tudatosabbak. És ez már önmagában is változást hoz.