Sokszor tapasztalom csoportokban, megosztásoknál és egyéni konzultációkon is, hogy amikor megkérdezem, mi történik egy nehéz helyzetben a gyerekükkel, a társukkal, a párkapcsolatukban vagy akár a saját szüleikkel, nagyon gyakran azt mondják, hogy már százszor elmondták, mit nem szeretnének, mit szeretnének másképp, miben nem érzik jól magukat, és egyszerűen mégsem történik semmi.
Elmondták kedvesen, elmondták dühösen, mindenféle hangnemben és mindenféle módon, néha már az agresszió is megjelenik, mert egy idő után egyre nagyobb a feszültség és a düh a másik felé, hogy miért nem érti már meg, amit ennyiszer elmondtak neki. Hiszen részletesen elmagyarázták, kifejtették, próbálták így is, úgy is, a másikat pedig értelmes embernek tartják, mégsem történik semmilyen változás.
Ilyenkor sokszor két dolgot látok, és szerintem mindkettővel érdemes foglalkozni.
Az egyik kérdés az, hogy valóban azt akarom-e, amit újra és újra mondogatok, vagy tulajdonképpen teljesen másra vágyom, csak azt nem tudom jól kifejezni, esetleg nem is merem kimondani, ezért azt mondogatom helyette, amit már ki tudok mondani.
Egy párkapcsolatban például lehet, hogy valójában azt szeretném, hogy figyelj rám, legyek fontos neked, szeress engem, kapcsolódj hozzám, csak ezt már esetleg elmondtam többször, és nem történt változás. Egy idő után már azt mondogatom, hogy akkor menj el innen, hagyj békén, nem akarlak látni, miközben valójában egyáltalán nem arra vágyom, hogy menj el innen. Ha valóban ezt szeretném, valószínűleg megtalálnám hozzá a saját eszközömet, még akkor is, ha nem feltétlenül a legjobb eszközt választanám, de valamilyen módon meg tudnám oldani, hogy a kapcsolat véget érjen.
Valójában azonban nem ezt szeretném, csak azt, amit igazán szeretnék, talán még saját magamnak sem tudom kimondani. Annak a kimondása ugyanis, hogy én ennek ellenére, ahogyan most vagyunk, szeretlek téged, szeretném ezt a kapcsolatot, és arra vágyom, hogy figyelj rám, legyek fontos neked, olyan sérülékenységet és sebezhetőséget kíván, ami egy olyan ember számára, aki még mindig a gyerekkorában kialakult túlélési mechanizmusokkal és eszközökkel működteti az életét, elképesztően nehéz lehet.
Sokkal könnyebb lehet dühösnek lenni, követelni, elutasítani vagy azt mondani, hogy akkor menj el, mint megmutatni azt a részemet, amelyik valójában arra vágyik, hogy maradj, szeress és kapcsolódj hozzám. Ennek a valódi vágynak a kimondása ráadásul magában hordozza annak a lehetőségét is, hogy megmutatom magam, a másik pedig ennek ellenére sem közeledik hozzám, esetleg visszaél azzal, amit megmutattam, vagy egyszer csak azzal a valósággal kell szembenéznem, hogy pontosan érti, amit mondok, csak nem akar vagy nem tud máshogyan kapcsolódni hozzám.
Amíg újra és újra elmondom ugyanazt, addig valahol még reménykedhetek abban, hogy talán csak nem értette meg eléggé, és ha egy kicsit másképp mondom, akkor majd végre történik valami.
A másik helyzet az, amikor valójában jól kimondom, hogy mire lenne szükségem, mi az, ami nekem nem jó, mit szeretnék másképp, csak nem teszek mellé valódi következményt, mert nem merem megélni annak a lehetőségét, hogy a másik valóban nem veszi figyelembe az igényeimet.
Itt jelenik meg nagyon erősen a kapcsolat elvesztésétől való félelem. Ha valóban határozottan kiállok magamért, és nemcsak elmondom, hogy nekem ez nem jó, hanem a saját működésemet is ehhez igazítom, akkor annak a lehetőségét is vállalom, hogy a másik elmegy, eltávolodik, megharagszik rám vagy nem akar többé úgy kapcsolódni hozzám, ahogyan addig tette. Hiába mondogatom tehát dühömben, hogy menj el, közben lehet, hogy éppen attól félek a legjobban, hogy valóban el fogsz menni.
Ugyanezt nagyon sokszor látom szülő és gyerek kapcsolatában is, csak ott talán még nehezebb felismerni, hogy mi történik. A szülő újra és újra mondogatja a gyerekének, hogy tönkreteszed magad a kábítószerrel, ha nem jársz iskolába, nem lesz belőled semmi, ha egész nap csak fekszel, nyugtatózod magad, iszol, nem tanulsz és nem csinálsz semmit, akkor mi lesz belőled.
Mindez akár a valóság része is lehet, csak egy idő után már nem az a kérdés, hogy a gyerek megértette-e, amit a szülő mond, hanem az, hogy a szülő mit dönt abban a helyzetben, amit lát.
Meddig tudom ezt így nézni, mit vagyok hajlandó továbbra is megtenni helyetted, mit finanszírozok, mit igazolok, milyen következményektől védelek meg, és mi az, amit mostantól meghagyok neked. Ha nem jársz iskolába, lehet, hogy meg fogsz bukni, és én nem fogom tovább igazolni a hiányzásaidat. Ha kimaradsz az iskolából, akkor lehet, hogy munkát kell keresned. Ha valaminek következménye van az életedben, akkor nem biztos, hogy nekem szülőként az a dolgom, hogy mindenáron megvédjelek tőle.
Ehhez azonban a szülőnek sokszor olyan komoly félelmekkel kellene találkoznia saját magában, amelyekkel sokkal nehezebb szembenézni, mint újra elmondani a gyereknek, hogy mit csináljon másképp. Ha határt szab, nem menti meg minden helyzetből, és hagyja, hogy bizonyos döntéseinek következménye legyen, akkor a gyerek megharagudhat rá, eltávolodhat tőle, amit ő akár a gyerek szeretetének elvesztéseként is megélhet.
Közben ezekben a kapcsolatokban sokszor már nincs valódi lelki intimitás, nincs valódi kapcsolódás, nincs valódi beszélgetés, mert a beszélgetések egyre inkább a kontrollról szólnak. A szülő mondja, kérdezi, ellenőrzi, figyeli, magyarázza, hogy mit kellene másképp csinálni, a gyerek pedig védekezik, elutasít, bezárkózik vagy egyszerűen nem reagál, miközben mindketten egyre távolabb kerülnek egymástól.
Szerintem nagyon fontos megérteni, hogy azzal, hogy újra és újra mondogatunk valamit, sokszor a saját félelmeinket és a saját nehézségeinket is leplezzük magunk előtt. A mondogatással ugyanis bizonyítékot tudunk teremteni arra, hogy mi megtettük azt, amit nekünk kellett. Én elmondtam százszor, én kértem, én próbálkoztam kedvesen és dühösen, én mindent megtettem, csak a másik nem teszi meg azt, amit neki kellene.
Csakhogy ettől még nem biztos, hogy valóban megtettem azt, ami az én részem lenne.
Lehet, hogy a másik már az első tíz alkalommal is pontosan értette, amit mondok, és nem azért nem történik semmi, mert még nem találtam meg a megfelelő mondatot. Lehet, hogy nekem kellene végre megkérdeznem magamtól, hogy valójában mit szeretnék, ki merem-e ezt mondani, és ha kimondtam, mit vagyok hajlandó én tenni azért, hogy komolyan vegyem a saját igényeimet.
A határhúzás számomra nem azt jelenti, hogy még erősebben elmondom a másiknak, hogy neki mit kellene másképp csinálnia, hanem azt, hogy megmutatom, én mit fogok tenni akkor, ha ő továbbra is ugyanazt választja.
Talán éppen ez a különbség a mondogatás és a valódi határhúzás között. A mondogatásban még mindig azt próbálom elérni, hogy te változtass azon, ahogyan működsz, a határhúzásban viszont elkezdek arról gondolkodni, hogy ha te továbbra is úgy döntesz, hogy ezt a működést folytatod, én hogyan szeretnék ebben tovább jelen lenni.
Ezért olyan nehéz valódi határt húzni, mert ott már nem a másik működésével kell foglalkoznom, hanem saját magammal, a saját félelmeimmel, azzal, hogy valójában mire vágyom, mit tudok elfogadni, mit nem tudok tovább vállalni, és milyen döntést hozok akkor, ha a másik úgy dönt, hogy marad abban, amiben ő szeretne lenni, és az én igényeimhez nem tud vagy nem akar igazodni.
