Mit tud tenni a hozzátartozó a függő szerettével szemben

Nyolc éve járok hozzátartozói csoportba. Először érintettként kezdtem, ma már csoportvezető gyakornokként is jelen vagyok a pszichológiai tanulmányaim mellett.

Ez alatt a nyolc év alatt nagyon sok történetet hallottam, de van valami, ami szinte minden csoportban ugyanúgy elhangzik. A hozzátartozók leülnek, és elkezdik sorolni, hogy már mennyi mindent megpróbáltak.

Elmondják, hogy mindennap beszélgetnek vele, kérik, hogy hagyja abba, elmondják neki, hogy tönkreteszi magát és a családját, hogy ezt így nem lehet tovább csinálni, és segítséget kellene kérnie. Van, aki könyörög, van, aki sír, van, aki veszekszik, más fenyegetőzik. Közben mindenki ugyanazt szeretné: hogy a szerette végre belássa, segítségre van szüksége.

Miért nem működnek ugyanazok a mondatok?

Ilyenkor én mindig ugyanazokat a kérdéseket teszem fel. Először azt kérdezem, mióta tart ez. A legtöbbször nem néhány hétről vagy hónapról beszélünk. Két év, öt év, tíz év is elhangzik.

A következő kérdésem az szokott lenni, hogy jobb állapotba került-e attól, hogy évek óta ugyanazokat a mondatokat hallja. Erre szinte mindig ugyanaz a válasz érkezik: nem. Egyre rosszabb lett a helyzet.

Ilyenkor felteszem a harmadik kérdést is. Ha ennyi ideje ugyanazt csinálják, és közben ő egyre rosszabb állapotba kerül, akkor ez a megoldás valóban működik?

Nem könnyű ezt kimondani, mert minden hozzátartozó szeretetből teszi, amit tesz. Senki nem azért könyörög, sír vagy beszélget vele újra és újra, mert ártani akar neki. Azért teszi, mert szereti, és szeretné visszakapni azt az embert, akit korábban ismert.

Csakhogy egy olyan ember, aki már függőként éli az életét, ezekkel a mondatokkal nem tud mit kezdeni. Hallja őket, de nem tudja befogadni. Nem azért, mert nem szereti a családját, hanem azért, mert a függő gondolkodása már teljesen másképpen működik.

Ebben az állapotban már nem az érdekli, hogy a család mit él át miatta, hanem az, hogyan jusson újra ahhoz a szerhez vagy ahhoz a viselkedéshez, amellyel egy kis időre csökkenteni tudja a saját belső feszültségét.

Nagyon sok hozzátartozó ilyenkor azt gondolja, hogy biztosan még nem mondta el elég jól. Azt hiszi, hogy ha még többet beszél vele, és még jobban megmutatja, mennyire szereti, akkor egyszer majd változni fog.

A tapasztalatom azonban az, hogy ilyenkor már nem a megfelelő mondat hiányzik. Azokból általában évek óta nagyon sok elhangzott.

Amikor a szavak és a tettek mást üzennek

Van még valami, amit nagyon fontosnak tartok. Sok hozzátartozó azt gondolja, hogy azzal segít a legtöbbet, ha mellette marad, vigyáz rá, és legalább otthon történik mindez.

Sokszor hallom azt is, hogy inkább itthon szívja el a füvet, mint hogy ne tudjam, hol van, vagy legalább szem előtt van. Értem, hogy emögött félelem és szeretet van. Csakhogy ilyenkor érdemes megnézni, mit él meg ebből a függő.

Ott ülünk mellette, nézzük, ahogy használja a szert, közben folyamatosan mondogatjuk neki, hogy ez nem jó. Elmondjuk, hogy tönkreteszi magát, a családját és az életét, nem fog tudni tanulni, és mindent elveszít. Közben mégis megengedjük, hogy ugyanúgy folytassa mindezt a saját otthonában.

Mit mutatunk ezzel?

Azt mutatjuk, hogy bár azt mondjuk, nem értünk egyet azzal, amit csinál, a cselekedeteinkkel mégis azt üzenjük neki, hogy rendben van, folytathatja tovább.

Ugyanez történik a viselkedési addikcióknál is. Mondogatjuk, hogy ez így nem jó, hogy a párunk állandóan dolgozik, soha nincs otthon, és megszűnt a családi életünk. Közben minden ugyanúgy működik tovább.

A szavaink és a cselekedeteink nincsenek összhangban.

Én azt gondolom, hogy itt válunk hiteltelenné a függő számára. Hallja, amit mondunk, de egészen mást tapasztal abból, ahogyan viselkedünk. Azt éli meg, hogy ugyan mindenki azt mondja, hogy ez így nem jó, valójában mégsem változik semmi.

Mitől fél valójában a hozzátartozó?

Nagyon sokszor tapasztalom, hogy amikor megkérdezem a csoportba érkező, kétségbeesett hozzátartozót, mi akadályozza meg abban, hogy kimondja, ebben a családban ez a szerhasználat vagy viselkedési addikció többé nem fér bele, legtöbbször ugyanaz a válasz érkezik.

Attól fél, hogy ha meghúzza ezt a határt, akkor a függő többé nem fogja szeretni, és elveszíti a szeretetét.

Ilyenkor mindig megkérem, gondoljon bele: amióta ez a szerhasználat vagy viselkedési addikció jelen van az életükben, mennyire érzi a másik szeretetét? Hányszor volt igazán boldog ebben a kapcsolatban, és hányszor érezte magát egyedül?

A legtöbbször ilyenkor válik láthatóvá, hogy valójában már régóta magányos. Mindent egyedül old meg, állandóak a viták, sokszor még agresszió is jelen van, és egyre inkább azt érzi, hogy magára maradt.

A következő kérdésem ilyenkor az, hogy tulajdonképpen mitől fél. Mit veszít el? Azt a kapcsolatot, amelyben már most is ennyire egyedül van, vagy inkább azt az illúziót, hogy egyszer majd minden újra olyan lesz, mint régen?

Nagyon sokszor ekkor jelenik meg az igazi válasz. Nem is a másikat félti, hanem azt a hitet, hogy rajta keresztül még meg lehet menteni ezt a helyzetet. Azt reméli, hogy ha még egy kicsit jobban szeret, és még többet segít, akkor a másik majd megváltozik.

A határhúzás nem büntetés

A hozzátartozók sokszor nem merik a másik embernél hagyni azt a döntést, hogy ő maga határozza meg, meddig akar még ebben az állapotban élni. Nem merik kivárni azt az időt, amíg a függő rádöbben arra, hogy az az út, amelyet választott, valójában hová viszi őt.

Erre akkor tud igazán ráébredni, amikor a család már nem tartja meg ugyanabban a működésben. Amikor már nem menti meg, nem védi meg a következményektől, és nem biztosítja azt a hátteret, amelyben ugyanúgy folytathatja a szerhasználatát vagy a viselkedési addikcióját.

Hanem kimondja:

„Ezt a döntésedet elfogadom, de ebben én már nem tudok részt venni.”

Én azt gondolom, hogy itt születik meg a hitelesség. Nemcsak beszélünk róla, nemcsak sírunk miatta, hanem valóban meghúzzuk a saját határainkat.

Igen, ilyenkor következik a hozzátartozó legnehezebb feladata. Kibírni annak a terhét, hogy a másiknak most végig kell mennie a saját útján.

A családnak is segítségre van szüksége

Nagyon fontosnak tartom, hogy a család is segítséget kérjen. Rendkívül nehéz határt húzni egy megmentő családban, ahol évek óta ez volt a gondolkodás, ez volt az eszköz, és ez jelentette a megoldást minden helyzetre.

Ez nem fog egyik napról a másikra megváltozni. Pont ugyanolyan nehéz lehet a családnak letenni a megmentő szerepet, mint a függőnek letenni a szert vagy a viselkedési addikcióját.

Nagyon sok család először a függőt akarja elvinni pszichológushoz, rehabilitációra vagy más segítséghez, miközben saját magára egyáltalán nem néz rá.

Én azt tapasztalom, hogy a családnak is el kell indulnia a saját felépülése felé. Meg kell tanulnia jól határt húzni, és meg kell tapasztalnia, hogy a kimondott nem nem büntetés, hanem lehetőség.

A felépülés az egész családi rendszert érinti

Nagyon sokszor azt is látom, hogy amikor elkezdünk ránézni a család működésére, kiderül, hogy nem csak egy ember tünetel.

Megjelenhet a munkafüggőség, a vásárlásfüggőség, a magasan funkcionáló alkoholizmus, a kontroll, a verbális vagy fizikai bántalmazás, a testképzavar vagy más viselkedési addikció.

Ilyenkor egyre jobban látszik, hogy nemcsak egy ember működése sérült, hanem maga a családi rendszer is.

Éppen ezért gondolom azt, hogy amikor egy függő elindul a felépülés felé, a családnak is segítséget kell kérnie. A valódi felépülés ugyanis nagyon ritkán egyetlen ember története.

Ahhoz, hogy tartós változás történjen, a családnak is változnia kell.