Az önfeladásról sokan azt gondolják, hogy nagy dolgokban jelenik meg. Pedig legtöbbször egészen hétköznapi helyzetekben kezdődik. Szeretnél valamit. Lehet, hogy csak egy közös hétvégét, egy vacsorát vagy egy programot, aminek örülnél. A másiknak ez valamiért nem jó, te pedig végül félreteszed a saját vágyadat, mert úgy érzed, most egyszerűbb alkalmazkodni. Önmagában ez még semmit nem jelent. Egy kapcsolatban természetes, hogy két ember nem mindig ugyanazt szeretné. A kérdés az, hogy mi történik akkor, amikor ez nem egyszer fordul elő, hanem újra és újra ugyanígy alakul, és szinte mindig ugyanaz az ember mond le arról, amire vágyik.
Ilyenkor legtöbbször nem a másik veszi el tőlünk a vágyainkat. Egy idő után mi magunk kezdjük el felülírni őket. Először még kimondjuk, hogy mit szeretnénk, aztán már magunknak magyarázzuk meg, hogy végül is nem is olyan fontos, ráér később, most tényleg a másiknak nehezebb, nem akarunk vitát, nem akarjuk elrontani a hangulatot. Mire észbe kapunk, már nem azért hallgatunk, mert a másik lebeszélt róla, hanem mi magunk győztük meg saját magunkat arról, hogy egyszerűbb alkalmazkodni.
Talán sokan magukra ismernek abban, hogy ezek a helyzetek kívülről egészen apróságnak tűnnek. Egy elmaradt program, egy lemondott hétvége, egy újabb alkalom, amikor végül nem azt választjuk, amit szerettünk volna. Csakhogy ezek a helyzetek idővel összeadódnak, és szinte észrevétlenül megtanítanak bennünket arra, hogy a saját vágyainkat egyre kevésbé vegyük komolyan.
Ami nekem ebben mindig nagyon érdekes, hogy amikor valaki igent mond a másik kérésére, miközben valójában nincs jól benne, azt teljesen természetesnek éli meg. Ugyanez az ember, amikor végre nemet mondana valamire, amiben nincs jól, hirtelen rossz embernek kezdi érezni magát. Mindig elgondolkodom azon, hogy vajon mikor tanultuk meg ezt. Mikor lett ennyire természetes, hogy a saját rossz érzésünket kevésbé vesszük komolyan, mint azt a lehetőséget, hogy a másik esetleg megsértődik? Miért nem okoz bűntudatot az, hogy újra és újra saját magunkra mondunk nemet, miközben már attól is rossz embernek érezzük magunkat, ha egyszer végre magunkra mondanánk igent?
Talán nem is maga a nemet mondás a legnehezebb. Sokszor nem attól félünk igazán, hogy kimondjuk a nemet, hanem attól, ami utána bennünk történik. Attól a szorongástól, amely szinte azonnal megjelenik, amikor elképzeljük, hogy a másik mit fog ehhez szólni. Megsértődik? Dühös lesz? Eltávolodik? Csalódik bennünk? Elkezd bántani vagy büntetni bennünket? A valódi kérdés sokszor nem az, hogy ki tudjuk-e mondani a nemet, hanem az, hogy hogyan fogjuk kibírni mindazt, amit a másik feltételezett reakciója elindít bennünk. Mennyire lesz ez fájdalmas? Milyen régi félelmeket ébreszt fel? Mennyire fogjuk újra átélni azt az érzést, hogy elveszíthetjük a kapcsolatot, ha most végre saját magunk mellett döntünk?
Ezek a félelmek nagyon sokszor nem a jelenlegi kapcsolatból erednek. Sokkal inkább olyan régi tapasztalatokból, amelyekben azt tanultuk meg, hogy a nemet mondásnak ára van. Lehet, hogy gyerekként egy határhúzás után megsértődtek ránk, bűntudatot keltettek bennünk, kiabáltak velünk vagy megvonták tőlünk a figyelmet és a szeretetüket. Egy gyerek ebből könnyen azt tanulja meg, hogy a kapcsolat biztonságának feltétele az alkalmazkodás. Felnőttként sokszor már nem is a másik reakciójától félünk igazán, hanem attól az ismerős belső állapottól, amelyet ezek a helyzetek újra és újra felébresztenek bennünk.
Az önismereti munka egyik fontos része annak megértése, hogy valójában nem a másik reakcióját próbáljuk elkerülni, hanem azt a fájdalmat, a szorongást és a kiszolgáltatottságot, amelyet ez a reakció bennünk elindít. Amíg ezt nem látjuk, könnyen azt hisszük, hogy a másik rossz érzése azt bizonyítja, hogy rosszul döntöttünk.
Az önismeretnek van azonban még egy nagyon fontos lépcsőfoka, amely talán a személyiségünk megerősödésének is az egyik legjobb mutatója. Nemcsak azt kell megtanulnunk elbírni, hogy a másik hogyan fog reagálni a nemet mondásunkra, hanem azt is, hogy hogyan bírjuk el azt a gyermekkori szorongást, azt a gyermekkori félelmet és azt a gyermekkori ijedtséget, amely ilyenkor újra megjelenik bennünk. Azokat a védelmi és túlélő mechanizmusokat, amelyeket gyerekként alakítottunk ki azért, hogy valahogy megőrizzük a kapcsolatot a szüleinkkel.
Az önismereti munka pont arról szól, hogy egy idő után felismerjük ezt a folyamatot, tudjuk, hogy ezek a régi érzések most újra bekapcsoltak bennünk, és azt is tudjuk, hogy ilyenkor a régi működésünk arra ösztönözne bennünket, hogy ismét a gyerekkori megoldásainkat válasszuk. Talán már van néhány percünk arra, hogy végiggondoljuk, mi is történik bennünk. Valóban erről a jelenlegi helyzetről szól mindez, vagy egy régi helyzet kapcsolt be bennünk egy gyerekkori mechanizmust?
Talán éppen itt kezdődik a tudatos felnőtt működés. Attól, hogy ezek a gyermekkori érzések újra megjelennek, még nem kell, hogy ugyanazokat a gyerekkori megoldásokat válasszuk. Attól, hogy a szorongás, a félelem vagy a bűntudat bekapcsol bennünk, még nem kell, hogy ezek irányítsák a döntéseinket. Az önismereti munka abban segít, hogy annak ellenére, hogy ezek az érzések ott vannak bennünk, és ösztönöznének arra, hogy újra gyerekként működjünk, képesek legyünk felnőttként, tudatosan reagálni, és ne a régi túlélési stratégiáink alapján hozzuk meg a döntéseinket.
Sokan kérdezik tőlem, hogy mikor lesz ennek vége. Mikor jön el az a pont, amikor ezek az érzések már nem jelennek meg, amikor nem kell ennyire tudatosnak lenni. A tapasztalatom az, hogy erre nincs egyetlen válasz. Vannak sérülések, amelyek idővel szépen oldódnak, és a felnőtt működésünk egyre természetesebbé válik. Vannak azonban olyan mély gyermekkori sérülések is, amelyek egész életünkben újra jelezhetnek. Nem azért, mert nem dolgoztunk eleget magunkon, hanem azért, mert ilyen mélyen épültek be a működésünkbe. A cél ilyenkor már nem az, hogy ezek az érzések soha többé ne jelenjenek meg, hanem az, hogy amikor megjelennek, már ne ők hozzák meg helyettünk a döntést.
Attól, hogy a másik megsértődik, dühös lesz, minősít bennünket vagy eltávolodik, még nem biztos, hogy rosszat tettünk.
Lehet, hogy éppen ezekben a helyzetekben kezdjük el máshogy látni azt is, hogy mit jelent a szeretet. Talán nem azt, hogy újra és újra lemondunk a saját érzéseinkről azért, hogy a másik mindig jól legyen, hanem azt, hogy megtanulunk saját magunkról is gondoskodni, és merünk magunk mellett dönteni akkor is, amikor tudjuk, hogy ez a másiknak esetleg nem fog tetszeni.
A valódi fejlődés számomra ott kezdődik, amikor már elbírjuk a másik érzéseit, elbírjuk a saját érzéseinket, és mindezek ellenére képesek vagyunk felnőttként magunk mellett dönteni.