4/4. rész: A határhúzás nem a szeretet ellentéte.
Sokszor tapasztalom a hozzátartozói csoportokban, hogy amikor a résztvevők megértik, miről is szól valójában a határhúzás, akkor rájönnek arra, hogy itt nem a függőről kell dönteniük, hanem saját magukról.
Arról, hogy az, ahogyan a függő él, és ezáltal ők is élnek a saját otthonukban, belefér-e az életükbe. Arról kell dönteniük, hogy valójában hogyan szeretnének élni.
Mi fér bele az otthonunkba?
Megteheti-e ezt bárki is az otthonunkban? Ellophatja-e az otthonról a pénzt? Hazudhat-e? Szétverheti-e a lakást? Tartózkodhat-e részegen vagy tudatmódosult állapotban otthon? Ordíthat-e a szüleivel?
Egyáltalán elfogadható-e az az állapot, amelyben a hozzátartozók már úgy érzik, hogy teljesen tönkremennek?
Amikor eljutnak ehhez a felismeréshez, szinte azonnal megjelenik bennük egy másik kérdés.
Milyen anya vagyok, ha azt mondom, hogy ezt ebben az otthonban nem lehet tovább csinálni? Ha azt mondom, hogy ha ezt az életet szeretnéd élni, azt nem ebben az otthonban teheted meg? Dönthetsz úgy is, hogy itt maradsz, de csak ezek között a keretek között.
Ugyanez a kérdés jelenik meg egy feleségben vagy egy társban is. Milyen feleség vagyok? Milyen társ vagyok, ha nem támogatom tovább ezt a működést, hanem azt mondom, hogy ebben az otthonban ezt többé nem lehet megtenni?
A határhúzás nem a szeretet hiánya
Ugyanez a dilemma a viselkedési addikcióknál is megjelenhet.
Értem, hogy te ezt választottad. Értem, hogy munkafüggő, szerencsejáték-függő vagy vásárlásfüggő vagy. Nekem azonban ugyanúgy fel kell tennem magamnak a kérdést: én hogyan érzem magam ebben a kapcsolatban? Tudok-e így kapcsolatban maradni veled, vagy azt kérem tőled, hogy kérj segítséget a jelenlegi helyzetedhez?
Ilyenkor nagyon sok hozzátartozóban megjelenik a gondolat: ha én képes vagyok ezeket kimondani és megtenni, akkor vajon szeretem-e még ezt az embert? Lehet, hogy nem is szeretem?
Azt látom, hogy éppen itt történik meg egy nagyon fontos fordulat.
Amikor a megmentést felváltja a megengedés
Az a szeretet, amely eddig a megmentés mentén működött, most a megengedés mentén kezd működni.
Annak az elfogadásában, hogy a függő ezt az utat választotta, jelenleg ezt szeretné tenni. Ez az ő döntése. A hozzátartozó ugyanakkor kimondhatja, hogy ezt ebben az otthonban már nem lehet tovább megtenni.
Korábban már beszéltem arról is, milyen fontos, hogy a hozzátartozó ránézzen a saját működésére.
Miben támogatta eddig, sokszor teljesen akaratlanul, a függő működését? Saját viselkedésében milyen momentumok, eszközök és megoldások engedtek teret ennek a működésnek? Mi járult hozzá ahhoz, hogy ez hosszú időn keresztül fennmaradjon?
Néha a távolság is a szeretet része
Azt is sokszor látom, hogy segítséget jelenthet, ha a hozzátartozó egy időre egy kicsit távolabb lép attól az embertől, akivel szemben most határt szeretne húzni.
Nem azért, mert nem szereti, hanem azért, hogy ez idő alatt saját magával is tudjon foglalkozni, miközben a függő eldönti, mit szeretne kezdeni a saját életével.
A folyamat végén a legtöbben rájönnek arra, hogy valójában nem a szeretet hiányzott ebből a kapcsolatból. A sok düh, a sok magány, az egyedüllét és a tehetetlenség egyszerűen elfedte azt a szeretetet, amely közben végig ott volt.
Ezek között az érzések között nagyon nehéz újra kapcsolódni ahhoz, amit valójában éreznek a másik iránt.
Mi marad, amikor letisztul a helyzet?
Amikor meghúzódnak az egészséges határok, kialakulnak a saját keretek, és letisztul a helyzet, újra rá lehet nézni arra, hogy ott maradt-e a szeretet.
A szülő és a gyermeke között erre a válasz legtöbbször igen. A szeretet megmarad, csupán a működés változik meg.
Párkapcsolatokban azonban már érdemes feltenni azt a kérdést is, hogy valójában miről szólt ez a kapcsolat. Volt-e benne valódi, mély szeretet, vagy csupán valamilyen hiány mentén kapcsolódott össze ez a két ember?