Sok ember életében újra és újra ugyanaz történik. Véget ér egy kapcsolat, telik egy kis idő, megérkezik valaki más, és megszületik a remény, hogy na, ez a kapcsolat már más lesz, hiszen most már látja, mit rontott el, jobban fog figyelni, türelmesebb lesz, és nem fogja ugyanazokat a hibákat elkövetni.
Az elején valóban úgy is tűnik, hogy minden más. Könnyebb kapcsolódni, kevesebb a konfliktus, nagyobb a lelkesedés, és az ember tényleg elhiszi, hogy most végre sikerülni fog. Telnek a hónapok, később az évek, és egyszer csak újra ismerősen kezdenek hangzani azok a mondatok, amelyeket talán már egy vagy több korábbi kapcsolatában is hallott.
Lehet, hogy minden kapcsolatában azt kapja vissza, hogy érzelmileg nem lehet hozzá közel kerülni. Lehet, hogy újra és újra azt hallja, hogy a másik magányos mellette, hogy nincs igazán jelen, túl sokat dolgozik, konfliktus esetén bezárkózik, bántóan kommunikál, kontrollál, vagy egyszerűen nem társ a kapcsolatban. A mondatok nem mindig ugyanazok, a mögöttük lévő dinamika azonban sokszor feltűnően hasonló.
Ilyenkor legtöbbször megszületik a következő magyarázat is, hogy valószínűleg nem a megfelelő embert választotta, a következő kapcsolat majd más lesz, a következő társa jobban fogja érteni, türelmesebb lesz, kevésbé lesz érzékeny, kevésbé lesz kontrolláló, vagy egyszerűen jobban összeillenek majd.
Nekem ilyenkor mindig ugyanaz a kérdés jut eszembe. Valóban mindig a másik emberrel volt a probléma, vagy ugyanazzal a működéssel lépett bele újra és újra a kapcsolataiba?
Ha valaki azt tapasztalja, hogy már a harmadik, negyedik vagy ötödik kapcsolata ér véget nagyon hasonló okok miatt, akkor szerintem érdemes egy pillanatra megállni. Könnyen lehet, hogy ott van a működésében egy olyan visszatérő kapcsolati mintázat, amelyet minden kapcsolatába magával visz. Ez lehet érzelmi távolságtartás, konfliktuskerülés, kontroll, megmentő szerep, bántó kommunikáció vagy sok más működés. A forma nagyon különböző lehet, a lényeg azonban ugyanaz.
Természetesen közben ott van a másik ember is a saját hiányaival és kapcsolati működésével. Egy kontrolláló működéshez sokszor olyan ember kapcsolódik, akinek nehéz határt húznia. Egy megmentő mellé gyakran olyan érkezik, aki bizonytalan önmagában, és könnyen átadja a felelősséget. Egy érzelmileg távolságtartó ember mellett pedig sokszor olyan él, aki kétségbeesetten vágyik a közelségre. Mindenki hozza a saját történetét, a saját megakadásait, és ezek a hiányok sokszor szinte tökéletesen illeszkednek egymáshoz.
Ha ezt a működést egy kicsit távolabbról nézzük, akkor láthatóvá válik, hogy ilyenkor valójában nem két egész ember kapcsolódik egymáshoz, hanem két hiány. Ettől még létrejön a kapcsolat, csakhogy ezt nem egy biztonságos működés tartja össze, hanem a hiányok kapcsolódnak egymáshoz, és ezek kezdik el működtetni az egész kapcsolatot.
Éppen ezért én nem hiszem, hogy önmagában attól bármi megváltozik, ha valaki egyik kapcsolatból a másikba lép át. Ugyanazzal a működéssel érkezik meg egy új ember mellé, ezért nagyon nagy az esélye annak, hogy néhány év múlva ismét ugyanazokkal a nehézségekkel találja szembe magát. Másik ember, másik történet, mégis nagyon hasonló végeredmény.
Pontosan ezért szoktam elgondolkodni azon is, amikor valaki azt mondja, hogy az előző partnere túl kontrolláló volt, túl érzékeny volt, túl unalmas volt, vagy egyszerűen nem volt elég jó társ. Ilyenkor bennem mindig megszületik egy újabb kérdés. Vajon tudja-e az illető, hogy ameddig a saját működése nem változik meg, addig hosszú távon nagyon nehéz lesz olyan kapcsolatot kialakítania, amely valóban jól működik? Nem azért, mert nincsenek megfelelő társak, hanem azért, mert a saját működéséhez újra és újra olyan ember fog kapcsolódni, akinek a hiányai és kapcsolati mintázatai pontosan ehhez illeszkednek.
Sokan azt gondolják, hogy a változás attól történik meg, hogy eldöntik, mostantól másképp csinálják. Én ezt nem így látom. Attól, hogy valaki megfogadja, hogy türelmesebb lesz, jobban figyel a másikra, vagy nem követi el ugyanazokat a hibákat, még nem változik meg a működése. Ugyanez igaz arra is, amikor két ember külön tölt egy kis időt, majd úgy döntenek, hogy újrakezdik a kapcsolatukat. A külön töltött idő önmagában nem hoz létre valódi változást.
Az igazi kérdés mindig az, hogy mi történt ez alatt az idő alatt. Elindult-e egy olyan önismereti folyamat, amelyben valóban ránézett arra, hogy mi ismétlődik benne újra és újra? Feltárta-e, hogy ezek a működések honnan jönnek, miért alakultak ki, és hogyan jelennek meg nemcsak a párkapcsolataiban, hanem a többi fontos kapcsolatában is?
A legtöbb ilyen működés gyerekkorban alakul ki. Akkor ezek jelentették a legjobb megoldást arra, hogy alkalmazkodjunk ahhoz a környezethez, amelyben felnőttünk, ezért váltak ennyire automatikussá. Éppen ezért ezek nem fognak megváltozni néhány beszélgetéstől, néhány hónaptól vagy egy erős elhatározástól. Egy mély önismereti folyamatra van szükség, terápiára, önismereti csoportra vagy olyan konzultációkra, ahol ezek a minták nemcsak érthetővé válnak, hanem fokozatosan át is tudnak alakulni. Ez sokszor hosszú út, akár egy-két vagy három év is lehet, attól függően, hogy kinek milyen mélyek a berögzült működései.
Ha pedig valaki ugyanabba a kapcsolatba szeretne visszatérni, akkor ennek a folyamatnak mindkét embernél végbe kell mennie. Ha csak az egyik fél indul el egy valódi önismereti úton, akkor ő fokozatosan elkezd másképp jelen lenni a kapcsolatban. Felismeri a saját működését, egyre inkább felnőtt eszközökkel reagál a konfliktusokra, felelősséget vállal a saját érzéseiért és viselkedéséért, miközben a másik fél ugyanazokhoz a régi, gyerekkorban kialakult megoldásokhoz nyúl vissza, amelyek addig is működtették a kapcsolatot. Ilyenkor már nem ugyanaz a dinamika ismétlődik, mint korábban, mégsem tudnak igazán kapcsolódni egymáshoz, mert az egyik fél már egy új működésből van jelen, a másik pedig még mindig a saját megakadásai, sérülései és diszfunkcionális mintái mentén reagál. Közös kapcsolódás csak akkor tud létrejönni, ha mindketten hajlandóak ránézni a saját működésükre, és mindketten vállalják azt a belső munkát, amely valódi változást tud létrehozni.
Én továbbra is azt látom, hogy ha valaki újra és újra ugyanazokat a nehézségeket tapasztalja a kapcsolataiban, vagy ugyan benne marad egy kapcsolatban, mégsem érzi benne jól magát, akkor talán nem az a legfontosabb kérdés, hogy ki lesz a következő társa, hanem az, hogy hajlandó-e ránézni arra, mi történik benne. Amíg ez a működés nem változik meg, addig könnyen előfordulhat, hogy a szereplők lecserélődnek, a történet azonban újra és újra ugyanaz marad.