A megbocsátás gondolata bele van szőve a kultúránkba, olyannyira, hogy sokszor észre sem vesszük, mennyire erős elvárásként, megfelelési kényszerként jelenik meg bennünk, mintha természetes lenne, hogy ha valaki megbánt minket, akkor egy idő után, ha jó emberek vagyunk, megbocsátunk. De vajon szükséges-e a megbocsátás ahhoz, hogy belül megnyugodjunk?
Az én gondolkodásomban egyre inkább az jelenik meg, hogy a megbocsátás nem feltétlenül szükséges ahhoz, hogy békébe kerüljünk önmagunkkal. Sokkal inkább egy társadalmi elvárás, ami a vallásból és a hitből épült be a társadalmi gondolkodásba. A legtöbb vallásban a megbocsátás erény. A keresztény vallásban különösen nagy hangsúlyt kap, hiszen Jézus tanításaiban fontos gondolat, hogy bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.
Más vallások már árnyaltabban gondolkodnak erről. A zsidó hagyomány például kimondja, hogy a megbocsátás nem automatikus. Aki megbántott, annak előbb be kell ismernie a tettét, bocsánatot kell kérnie, és kísérletet kell tennie arra, hogy jóvátegye azt, amit tett. Ezután történhet meg a megbocsátás, ha megtörténik. A buddhista gondolkodásban inkább az elengedés hangsúlyos, nem azért, mert a másik feltétlenül megérdemli a megbocsátást, hanem azért, mert az ő gondolatukban a harag hosszú távon mérgező.
Ezt én is így gondolom, mert az én fejemben van erre egy pszichológiai gondolkodásmód, amely szerint a megbocsátás tulajdonképpen egy folyamat vége. Egy olyan folyamaté, amely a megbántottságtól eljut a megértésig és a megnyugvásig, és csak ezután jön el az a pont, amikor eldől bennünk, hogy meg tudunk-e bocsátani azért, amit velünk szemben elkövettek, vagy nem.
Ez a folyamat ott kezdődik, amikor valaki megbánt minket, amikor valaki olyat tesz, ami fájdalmat okoz. Ebben benne van az is, hogy a másik nem feltétlenül okkal akar megbántani, de az is lehet, hogy okkal, direkt bánt meg. A lényeg az, hogy megtörténik a folyamat első pontja, amikor valaki megbánt.
Ilyenkor nagyon fontos megélni azt a dühöt, azt a haragot és azt a fájdalmat, amit bennünk a másik cselekedete okozott. Ha ez az érzelem, a harag és a düh nem tud megszületni, akkor az történik, hogy lefojtódik bennünk, miközben kívülről talán már megpróbálunk megbocsátani. A haragot nem engedem meg magamnak, de attól az még nem tűnik el, hanem lefojtódik bennem, és később valahol vissza fog térni, vagy ugyanabban a kapcsolatban, vagy egy másikban, mert az elfojtott harag nem oldódik fel, hanem egyszer valahol utat keres magának.
Ezért nagyon fontos, hogy megengedjem magamnak a haragot és a dühöt, mert a harag az egyik legfontosabb énvédelmi érzelmünk. A haragunkkal tudjuk felismerni és kimondani, hogy valami olyan történt, ami nekünk nem volt jó.
Ha ezen túl vagyunk, és ezt meg tudtuk élni, akkor jön az a folyamat, amikor megnézem, mi történt velem. Jön a megértése ennek a történetnek, és jön annak a szétválasztása, hogy mi volt az én felelősségem és mi volt az ő felelőssége ebben a helyzetben. Ebben a megértésben megszületik az is, hogy elfogadom, hogy velem ez történt, hogy megéltem a haragját, megértettem a saját felelősségemet, és megértettem azt is, hogy a másik okkal vagy ok nélkül, akár egy saját megakadásból, traumából vagy tudatlanságból tette azt, amit tett.
Ott van az a pont, ahol azt érzem, hogy megértettem, megnyugodtam, elfogadtam.
Viszont az, hogy amit tett, az számomra megbocsátható-e vagy nem megbocsátható, vagy hogy milyen szinten megbocsátható, az már az én döntésem. Mert nem mindegy, hogy például arról van szó, hogy valaki hogyan szakít, hogyan hagyja ott a másik embert, mennyire volt gyáva, hazudott-e, okozott-e kárt.
Ebben is vannak fokozatok. Nem mindegy az sem, hogy gyermekkorban egy szülő milyen károkat okoz akár tudattalanul, akár tudatosan a saját gyermekének, és ezek a sérülések később a felnőtt életben milyen következményeket hoznak. Lehet, hogy valakit bántalmaztak, verték, vagy folyamatosan verbálisan bántották, ami miatt a gyerekből felnőtt korára olyan sérülések alakulnak ki, amelyekkel neki később komolyan szembe kell néznie, és amelyeket már neki kell kezelnie.
Itt a felnőtt ember már maga dönti el, hogy látva azt, hogy a szülő akár a saját traumáiból eredően mit tett vele, ebben az elfogadásban tud-e szeretettel és megbocsátással fordulni felé, vagy azt mondja, hogy egyszerűen neki ez már nem fér bele.
Ami viszont nagyon fontos, hogy ahhoz, hogy az ember megnyugodjon és továbblépjen ebből az érzelmi kötöttségből, ha ezen a folyamaton végig tud menni, és eljut a megértés és az elfogadás pontjáig, akkor megszületik az a fajta megnyugvás és lelki béke, amelyben eltávolodva ettől az érzelmi kötéstől már nyugalomban lehet élni.
Ehhez azonban nem feltétlenül szükséges a megbocsátás.
A megbocsátás egy lehetőség, amelyről az egyén a folyamat végén maga dönt.