2/4. rész: Ugyanaz a működés, csak az eszköz változik
Az előző részben arról írtam, hogy nagyon fontos különbséget tenni aközött, amikor valaki kíváncsiságból kipróbál egy szert, és aközött, amikor már a függő gondolkodása miatt nyúl újra és újra ugyanahhoz a megoldáshoz. Ilyenkor valójában már nem maga a szer a legfontosabb kérdés, hanem az, hogy az ember mit próbál vele csökkenteni önmagában.
Nagyon sokan még ma is azt gondolják, hogy a függőség csak az alkoholról vagy a drogokról szól. Közben a tapasztalatom az, hogy ugyanaz a függő gondolkodás nagyon sokféle formában jelenhet meg. Lehet a választott megoldás egy szer, de ugyanígy lehet a munka, a sport, az evés, a társfüggőség vagy bármilyen más viselkedési addikció is.
Nem az eszköz, hanem annak szerepe számít
A különbség nem abban van, hogy ki mit választ, hanem abban, hogy mire használja. Ha valaki azért dolgozik sokat, mert szereti a munkáját, attól még nem munkafüggő. Ha valaki rendszeresen sportol, attól még nem sportfüggő. A kérdés mindig az, hogy amikor megjelenik a szorongás, a fájdalom, a belső feszültség vagy egy nehéz élethelyzet, akkor tud-e ezekkel valamit kezdeni, vagy automatikusan ugyanahhoz a működéshez nyúl, amely átmenetileg csökkenti ezeket az érzéseket.
A függő működés gyökerei gyermekkorban alakulnak ki
Nagyon fontos megérteni, hogy ezek a viselkedési addikciók is ugyanonnan indulnak, ahonnan a szerhasználat. Ugyanazokból a gyermekkorban kialakult megküzdési módokból. Abból, hogy ott milyen eszközöket kaptunk a saját érzéseink kezelésére, hogyan tanultuk meg megnyugtatni magunkat, hogyan tanultunk meg segítséget kérni, nemet mondani vagy éppen megküzdeni a kudarcainkkal. Ha ezek a képességek nem tudtak jól kialakulni, akkor felnőttként ugyanúgy ott lesznek a veszteségek, a csalódások, a félelmek és a szorongások, csak nem lesz hozzájuk olyan megküzdési módunk, amely valóban segít. Ilyenkor választunk magunknak egy olyan megoldást, amely egy kis időre csökkenti ezt a feszültséget.
A társadalmilag elfogadott függőségeket nehéz felismerni
A társadalmilag elfogadott viselkedési addikciókat a legnehezebb felismerni. A munkafüggőség tipikusan ilyen. A környezet sokszor még meg is erősíti ezt a működést. Azt mondják, hogy milyen szorgalmas, milyen kitartó, milyen sokat dolgozik. Közben lehet, hogy reggeltől estig dolgozik, hétvégén is dolgozik, nincs ideje a családjára, a párjára, a gyerekeire, a barátaira, és lassan már semmi más nem marad az életében a munkán kívül.
A munkafüggő legtöbbször maga sem érzi, hogy bajban van. Azt mondja, hogy ő csak dolgozik. Közben nem veszi észre, hogy a munkán kívül lassan megszűnik az élete. Egyre kevesebb ideje jut a kapcsolataira, egyre kevesebbet pihen, és már azok a programok is tehernek tűnnek számára, amelyek korábban örömet jelentettek.
Egy idő után maga a munka is feszültséget kezd okozni. Már nem elég a huszonnégy óra, folyamatosan rohan egyik feladattól a másikig, estére teljesen kimerül, mégis másnap ugyanúgy folytatja. Sokszor már annyira elfárad, hogy bárhol képes lenne elaludni, mégsem tud megállni.
Amikor a test kényszerít megállásra
Nagyon sok munkafüggő csak akkor kezd el ránézni a saját működésére, amikor a teste már nem bírja tovább. Egy betegség, egy kimerülés vagy egy komolyabb egészségügyi probléma miatt egyszer csak nem tud dolgozni. És ekkor történik valami nagyon fontos. Elveszíti azt az eszközt, amellyel addig csökkenteni tudta a saját belső feszültségét. Egyszer csak ott marad saját magával, és először találkozik azokkal az érzésekkel, amelyek elől addig a munkába menekült.
Más a forma, de ugyanaz a belső működés
Pontosan ugyanez történik a társfüggőségben, a sportfüggőségben vagy más viselkedési addikciókban is. Kívülről másnak látszanak, belül azonban ugyanaz a működés. Ahogy megjelennek azok az érzések, amelyekkel az ember nem tud mit kezdeni, azonnal szüksége lesz valamire, ami eltereli a figyelmét vagy csökkenti a feszültségét.
Az egyik függőség könnyen egy másik helyére léphet
Éppen ezért önmagában az sem jelent megoldást, ha valaki leteszi a szert vagy kevesebbet dolgozik. Ha nem kezd el foglalkozni a valódi okaival, nagyon könnyen előfordulhat, hogy egyszerűen lecseréli az egyik függőségét egy másikra. Lehet, hogy kevesebbet dolgozik, de elkezd megszállottan sportolni. Lehet, hogy leteszi az alkoholt, de közben egy másik viselkedési addikció veszi át a helyét. A működés ugyanaz marad, csak az eszköz változik.
Ezért gondolom azt, hogy ezekből a működésekből nem lehet egyszerű akaraterővel kilépni. Hosszú önismereti munkára, terápiára és sok türelemre van szükség ahhoz, hogy az ember lassan megtanuljon másképpen bánni a saját érzéseivel. A felépülés valójában ott kezdődik, amikor már nem elterelni akarjuk a figyelmünket a fájdalmunkról, hanem lassan megtanulunk együtt lenni vele, megérteni, és új megküzdési módokat kialakítani.
A következő részben: mit tud tenni a család?
A következő részben arról szeretnék írni, hogy ebben a helyzetben mit tud tenni a család. Nagyon sok hozzátartozó ugyanazzal a kérdéssel érkezik: „Mit csináljak, hogy végre abbahagyja?” Sokáig azt gondoljuk, hogy ha még jobban szeretjük, még többet segítünk, még jobban mellette maradunk, akkor egyszer majd rájön arra, hogy mennyire szeretjük, és ezért változni fog. Közben egy olyan ember, aki már függőként éli az életét, ezzel önmagában nem tud mit kezdeni.
Ebben az állapotban a hozzátartozó szeretete már nem tudja meggyógyítani. Valódi segítséget akkor tudunk adni, ha megértjük, hogy mi a mi felelősségünk, és mi az a pont, ahol a változás már csak az ő saját döntéséből indulhat el.