Mi történik, amikor valaki úgy akar kilépni egy kapcsolatból, hogy közben mindenáron „jó ember” szeretne maradni?
Amikor nincs valódi lezárás
Nagyon sokszor hallom és tapasztalom is, hogy vannak olyan párkapcsolatok, amelyek úgy érnek véget, hogy igazából nem történik valódi lezárás, nem történik kimondás, és ami talán még fontosabb, nem történik felelősségvállalás sem. Az egyik fél ott marad a maga bizonytalanságával és lezáratlan érzéseivel, mert közben pontosan érzi, hogy valami nem stimmel, valami nem egyértelmű, valami nem mondódott ki, csak nem feltétlenül tudja, hogy mi az. A másik oldalon pedig sokszor ott áll egy ember, aki szeretne jó ember maradni, és azt gondolja, hogy azzal, hogy bizonyos dolgokat nem mond ki, esetleg kegyes hazugságokkal próbálja megkímélni a másikat, valójában jót tesz vele.
Pedig szerintem ezeknek a kegyes hazugságoknak a hátterében nagyon sokszor nem a másik ember védelme van, hanem a saját gyávaságunk. Annak a képtelensége, hogy felvállaljuk, most egy olyan dolgot fogunk tenni, ami a másiknak nem esik jól, ami neki fájdalmat fog okozni, amiben esetleg haragudni fog ránk, és amivel kapcsolatban egy ideig talán egyáltalán nem fog minket jó embernek látni. Mert ha én vagyok az, aki ki akar lépni egy kapcsolatból, akkor ehhez valójában azt is fel kellene vállalnom, hogy ezt én döntöttem el, ennek következménye van, és ezzel a döntésemmel fájdalmat fogok okozni egy olyan embernek, aki lehet, hogy még szeret engem.
Amikor már ott van egy harmadik
Nagyon sokszor azt látom, hogy ezekben a történetekben már ott van egy harmadik ember is. Nem feltétlenül úgy, hogy már van egy konkrét új párkapcsolat, mert lehet, hogy még csak valahol lebegtetve van a háttérben, lehet egy barátságba bújtatott kapcsolódás, rendszeres találkozások, beszélgetések, közös programok, amire még azt lehet mondani, hogy itt nem történt semmi. Közben azonban ez az ember már valamilyen érzelmi kapaszkodóvá válik, és sok esetben éppen ez a kapaszkodó segít abban, hogy az egyik fél végül meg merje hozni azt a döntést, amit egyedül talán sokkal nehezebben hozna meg.
Minél jobban távolodik az egyik, annál jobban kapaszkodik a másik
Közben a meglévő kapcsolatban általában már jó ideje zajlik egy másik folyamat is. Akit később elhagynak, sokszor már régóta próbálja jelezni az igényeit, próbálja elmondani, hogy mi hiányzik neki, mire lenne szüksége, mitől érezné magát biztonságban vagy mit szeretne másképpen ebben a kapcsolatban. A másik fél pedig vagy képtelen erre az érzelmi kapcsolódásra, vagy annyira távol akarja tartani magát a saját érzéseitől, hogy egy idő után talán már maga sem tudja, hogy szereti e még a másikat, vagy nem. Mindenesetre az a nyomás, ami a kapcsolatban egyre inkább megjelenik, neki már sok lesz, ezért elkezd egyre jobban távolodni.
És itt indul el az a dinamika, amit szerintem nagyon sokan ismernek. Minél inkább távolodik az egyik fél, annál inkább elkezd kapaszkodni a másik, hiszen érzi, hogy valami történik, csak nem tudja pontosan, hogy mi. Egyre többet kérdez, egyre inkább próbálja egyben tartani a kapcsolatot, egyre dühösebb és egyre kétségbeesettebb lesz, miközben a másik ettől még nagyobb nyomást él meg, és még jobban távolodik. Ez pedig egy idő után egy olyan ördögi kör lesz, ahol már szinte mindkét ember a másik viselkedésére reagál, és közben egyre kevésbé látszik, hogy honnan is indult el az egész.
Amikor a másik reakciója lesz az indok a kilépésre
A pszichológiai csavar számomra ott van ebben, hogy később az elhagyó fél nagyon könnyen éppen ezt a kapaszkodó, dühös, kétségbeesett viselkedést teszi meg annak bizonyítékává, hogy miért kellett neki ebből a kapcsolatból kilépnie. Azt mondja, hogy túl sok volt a veszekedés, túl sok volt a számonkérés, nem kapott levegőt, állandóan konfliktus volt, és lehet, hogy ezek a mondatok önmagukban még igazak is. Csak közben kimarad belőlük az a rész, hogy mi történt előtte, hogyan jutott el idáig a másik ember, és milyen szerepe volt ebben annak, hogy ő már hónapok óta félig kifelé tartott a kapcsolatból.
Az önbántás és a meg nem értett történet
Akit pedig elhagynak, ott marad ezzel a történettel, és nagyon könnyen elkezdődik nála az önbántás és a bűntudat. Elkezdheti azt gondolni, hogy nem volt elég jó, nem volt elég türelmes, túl sokat követelt, túl sokszor szólt, túl dühös volt, jobban kellett volna szeretnie, több teret kellett volna adnia, vagy ha másképp viselkedik, akkor talán még mindig együtt lennének. Főleg akkor erős ez, ha az elhagyó fél ezeket a dolgokat még hozzá is vágja, miközben a saját részét nem vállalja fel tisztán.
És közben az elhagyott fél továbbra is érzi, hogy valami nem stimmel. Az agyunk pedig nagyon nehezen viseli azt, ha egy történetnek nincs értelmezhető vége, ezért elkezd magyarázatokat keresni. Megpróbálja összerakni, mi történhetett, újra és újra végiggondolja az utolsó hónapokat, a mondatokat, a helyzeteket, és mindenféle mozikat gyárt azért, hogy valahogy érthetővé váljon számára az, ami történt. Ha pedig a másik ember gyáva volt ahhoz, hogy felvállalja a valóságot, akkor ezeket a hiányzó részeket az elhagyott fél kénytelen valamivel kitölteni, és nagyon gyakran saját magával tölti ki.
Hol van ebben az elhagyott fél saját felelőssége?
Persze azt gondolom, hogy ebben a történetben az elhagyott félnek is érdemes megnéznie a saját működését, csak nem feltétlenül abból a szempontból, hogy mit rontott el, hanem abból, hogy hol volt problémája a saját határhúzásával. Mikor érezte először, hogy valami nincs rendben, és miért nem tudott akkor nemet mondani arra, ami neki már nem volt jó. Miért fogadta el újra és újra a másik különböző kiugró játszmáit, miért próbálta egyedül megmenteni azt, amihez valójában két ember kellett volna, és miért maradt benne olyan helyzetekben is, amelyekben már hosszú ideje bizonytalanságot kapott. Szerintem ez az a része a történetnek, ahol valóban van értelme önmagunkkal dolgozni, mert itt lehet visszavenni azt, ami a mi felelősségünk és amire a következő kapcsolatunkban már lehet más válaszunk.
Nem alakult ki az érzelem, vagy nem bírom az érzelmi közelséget?
A másik oldalon pedig annak érdemes megnéznie a saját működését, aki ezeket a kiugró játszmákat játssza. Ott szerintem nagyon fontos kérdés, hogy valójában elmúlt e az érzelem, volt e egyáltalán mély érzelmi kapcsolódás ebben a kapcsolatban, vagy egyszerűen arról van szó, hogy amikor a kapcsolat elért egy bizonyos érzelmi közelséget, akkor az már túl sok lett.
Persze itt fontosnak tartom azt is, hogy egy kezdődő kapcsolatban egyszerűen megtörténhet az, hogy nem alakul ki valódi érzelem. Elkezdünk ismerkedni valakivel, megpróbáljuk, adunk időt a kapcsolatnak, és közben kiderül, hogy bennünk nem születik meg az az érzés, amiből valódi párkapcsolat tud kialakulni. Ezen önmagában nincs mit megdolgozni, és nem jelenti azt sem, hogy valaki ne lenne képes az érzelmi közelségre.
Viszont egészen más az, amikor ez újra és újra megtörténik, amikor a kapcsolat közeledésével rendszeresen megjelenik a távolodás vagy a kiugrás. Mert nem ugyanaz az, hogy valakit nem szeretek, nem alakult ki bennem az érzelem, és az, hogy nem bírom elviselni azt a fajta közelséget, amit egy valódi érzelmi kapcsolat jelent. És talán azt is érdemes megnézni, hogy miért van szükség egy harmadik emberre ahhoz, hogy valaki meg merjen hozni egy döntést, és miért csak akkor tud elengedni egy kapcsolatot, amikor már van valami vagy valaki, amibe át tud kapaszkodni.
Mit jelent számomra egy biztonságosan kötődő kapcsolat?
Én azt gondolom, hogy egy biztonságosan kötődő kapcsolatnak éppen az az egyik lényege, hogy két érett személyiség kerül egymással kapcsolatba, akik között van egy biztos érzelmi alap, és akik saját magukkal is kapcsolatban tudnak maradni. Ettől még természetesen egy ilyen kapcsolatban is vannak konfliktusok, nehéz időszakok, eltérő igények és csalódások, de ha mindketten képesek a problémáikra felnőtt megoldásokat keresni, beszélni a saját érzéseikről és szükségleteikről, és vállalni a saját részüket abban, ami közöttük történik, akkor nem feltétlenül a kapcsolatból való kiugrás lesz a megoldás. Én abban hiszek, hogy két érett személyiség egy biztos érzelmi alappal képes lehet arra, hogy egy kapcsolatot akár egy életen át végigvigyen. Nem azért, mert közöttük mindig minden jól működik, hanem azért, mert amikor valami nem működik, képesek közösen dolgozni rajta.
Attól még nem leszek rossz ember, hogy döntést hozok
Mert szerintem attól még nem lesz valaki rossz ember, hogy elhagy egy kapcsolatot, és attól sem, hogy megváltoznak az érzései. Viszont nagyon nem mindegy, hogy ezt hogyan teszi. Ha én azért nem mondom ki az igazságot, mert nem akarom látni a másik fájdalmát, nem akarom elviselni a haragját, nem akarok bűntudatot érezni, és mindenáron szeretnék jó ember maradni a saját történetemben, akkor könnyen lehet, hogy amit én a másik megkímélésének nevezek, az valójában sokkal inkább a saját gyávaságom.
És talán itt van számomra ennek az egésznek a lényege. A felelősségvállalás nem azt jelenti, hogy úgy tudok kilépni egy kapcsolatból, hogy senkinek nem fog fájni, mert ilyen valószínűleg nincs. Hanem azt, hogy képes vagyok vállalni, hogy ezt én döntöttem el, képes vagyok elviselni azt is, hogy a másik ezért haragszik rám vagy csalódott bennem, és nem teszem rá az én döntésem felelősségét azért, hogy nekem könnyebb legyen elmenni. Mert lehet, hogy ettől egy ideig nem én leszek a jó ember az ő történetében, de legalább nem hagyom ott egy olyan bizonytalanságban, amelyből még hónapokig vagy akár évekig neki kell összeraknia azt, amit én nem mertem kimondani.