Amikor egy elkerülő kötődésű emberrel éled az életed, sokszor felháborodást vált ki, amikor azt mondom: az elkerülő kötődésű ember nem kapcsolódik az érzéseihez. Ilyenkor rögtön jön a reakció, hogy „de hát ő igenis tud szeretni”, „neki vannak érzései”, „ő is érez”. És ez igaz. Ebben teljesen biztos vagyok. Akkor is, amikor maguk az elkerülők mondják ki azt, hogy talán nekik nincsenek érzéseik, vagy már nem is tudnak érezni. Ezt a mondatot nagyon gyakran hallom, de abban biztos vagyok, hogy mindenkinek vannak érzései.
Az elkerülő sokszor azt gondolja, hogy ő ezeket meg is mutatja. Kedvesen beszél, megölel, hozzábújik, figyel, törődik, eszébe jut a másik. És ezek valóban azt mutatják, hogy érez. Csakhogy az érzelmi kapcsolódás nem csak ennyit jelent. Az érzelmi kapcsolódás azt is jelenti, hogy meg tudom fogalmazni, pontosan milyen érzések vannak bennem. Nem csak annyit, hogy „rossz”, hanem azt is, hogy csalódott vagyok, elhagyatottnak érzem magam, szomorú vagyok, hiányom van, vagy éppen büszkeséget érzek. Rengeteg érzelmünk van, és mégis, amikor embereket megkérdezek, legtöbbször csak annyit tudnak mondani: „nem vagyok jól”, „ez rosszul esik”. De hogy valójában mi az érzésük, azt nem tudják megfogalmazni.
Pedig amikor valaki elkezd kapcsolódni a saját érzéseihez, meg tudja nevezni őket, akkor közelebb kerül önmagához, a saját helyzetéhez, és ebben az esetben tud igazán közel kerülni a másik emberhez is. Mert ki tudja fejezni, el tudja mondani, fel meri vállalni, szembe mer vele nézni. És csak ekkor tud egy kapcsolat érzelmileg fejlődni. Csak akkor tud két ember kapcsolódni egymáshoz, ha mindkettőnél megjelenik az érzéseihez való kapcsolódás képessége és tudása. Ez pedig megdolgozott személyiséget igényel.
Amikor elkerülő kötődésű emberrel élünk együtt, gyakran azt tapasztaljuk, hogy a saját érzéseit sokszor még maga elől is elrejti. Nem kapcsolódik hozzájuk. Emiatt kívülről nyugodtnak, stabilnak, kiegyensúlyozottnak tűnik, nem hullámzik annyira. Ez az érzelmi elzárkózás azt az illúziót kelti, hogy ő stabil, megbízható, kiszámítható. Sokszor valóban az is. Nem tűnik el, amit ígér, megcsinálja, fizikailag elérhető. Nem az történik, mint egy bántalmazó kapcsolatban, ahol rángatás van és eltűnések. A kapcsolat elején ez nagyon megtévesztő tud lenni.
Egy szorongó kötődésű ember számára, aki gyerekkorában megszokta az érzelmi bizonytalanságot, az „egyszer közel, egyszer távol” élményt, ez a fajta látszólagos stabilitás biztonságot ad. Aztán amikor megnyugszik mellette, érzelmileg közelíteni kezd, kapcsolódna, akkor tapasztalja meg, hogy az elkerülő nem tud mit kezdeni az érzelmekkel. Minél inkább közelít a szorongó fél, az elkerülő annál inkább zár. Számára ez az állapot veszélyes. Felelősséget, önmagával való szembenézést, a másik érzéseinek elbírésát jelentené, és ez túl sok.
Így indul el a dinamika: a szorongó közeledik, az elkerülő zár, a szorongó egyre magányosabb és dühösebb lesz, az elkerülő pedig egyre inkább azt érzi, hogy nyomás alatt van. Az elkerülő nem kér segítséget, már attól is feszeng, ha valaki a bőröndjét akarja segíteni vinni. Ha ez is kellemetlen, akkor mennyire ijesztő lehet számára megmutatni a gyengeségét. A szorongó ezzel szemben jobban mer segítséget kérni, ezért kerül gyakrabban önismeretbe. Eleinte mindig a másikra mutat: a másik érzelmileg elérhetetlen, nem tud kapcsolódni, ő magányos és boldogtalan. A folyamat során azonban kiderül, hogy a szorongó sem tud igazán a saját érzéseihez kapcsolódni, nem tud határt húzni, nem tudja egyes szám első személyben megfogalmazni, mit él át.
Amikor ez elkezd változni, amikor megjelenik a határ, amikor ki meri mondani, mire van szüksége, meddig tud várni arra, hogy a másik változzon, akkor valódi elmozdulás történik. Csakhogy ez az elkerülőt megijeszti. Nem alkalmazkodással reagál, hanem meneküléssel. Menekül attól az érzéstől, hogy talán már nem kell, hogy lelepleződött, hogy nem elég jó. Létfontosságú számára a „jó ember vagyok” kép. Hogy ne tűnjön bántónak, hibásnak, olyannak, aki nem tett meg valamit. Ezért nem néz szembe. Inkább átrendezi a történetet: őt hagyták el, ő maradt volna, a másik lett elviselhetetlen.
Ilyenkor gyorsan keres valamit, amiből visszakapja az önigazolást. Egy új kapcsolatot, egy addikciót, bármit, ami újra azt az érzést adja, hogy fontos, értékes, rendben van vele minden. Ez működik is egy ideig, egészen addig, amíg nem érkeznek el újra ugyanahhoz a ponthoz, ahol érzelmileg mélyebbre kellene menni. Ott aztán megint ugyanaz a dinamika játszódik le. Nem azért, mert nincsenek érzései, hanem mert nem tud velük kapcsolódni. És amíg ezzel nem hajlandó szembenézni, minden kapcsolatában eljön az a pont, ahol a másik elfárad, és elege lesz.