Amikor a gyerek személyiségfejlődéséről beszélünk, nagyon sokszor elcsúszik a fókusz. A legtöbb szülő nem rosszat akar, nem ártani szeretne, hanem egyszerűen nem látja, hogy egy-egy életszakaszban mire lenne valóban szüksége a gyerekének. Azt gondolja, hogy ha szeret, ha gondoskodik, ha elkerüli a konfliktusokat, ha mindent megold helyette, vagy épp ellenkezőleg, ha nem terheli érzelmekkel, ha nem mutat gyengeséget, akkor jót tesz. Közben pedig a személyiség fejlődése nem így működik.
A személyiség nem egyszerre alakul ki, hanem szakaszról szakaszra. A születésünk pillanatától vannak pontosan meghatározott etapok, amikben meg van az adott feladat, hogy milyen eszközöknek, megoldásoknak, megküzdési mechanizmusoknak kell kialakulni a gyerek fejlődő személyiségében. Minden életszakaszban vannak olyan tapasztalatok, visszajelzések, tükrözések, amelyekre a gyereknek szüksége lenne ahhoz, hogy a személyiség fejlődése normál keretek között haladjon. Ha ezek ott és akkor nem történnek meg, akkor nem egyszerűen egy nehéz élményről beszélünk, hanem fejlődési hiányról. És ez fontos különbség. Mert egy nehéz élményt fel lehet dolgozni, ha a felnövő gyerek egy jól működő családban lát jó mintákat, kap biztonságos érzelmi jelenlétet és vannak már tanult, saját jó megküzdési eszközei, megoldásai. Egy fejlődési hiány viszont ott marad, amíg valahol, valamilyen módon nem pótlódik.
Ha egy kisgyerek nem kapja meg azt az élményt, hogy az érzései fontosak, hogy reagálnak rájuk, hogy van, aki visszatükrözi, amit érez, akkor nem azt tanulja meg, hogy az érzései kezelhetők, hanem azt, hogy az érzései nem számítanak. Ha egy gyerek nem élheti meg azt, hogy próbálkozhat, hibázhat, majd újra próbálhat, mert mindig megmentik, akkor nem alakul ki benne az a belső tapasztalat, hogy ő képes. Ha egy gyereknek nem adják át fokozatosan a felelősséget, akkor nem tanulja meg hordozni azt és azt sem, hogy a tetteinek lehetnek következményei. Ezek nem elméleti dolgok, hanem nagyon konkrét belső élmények, amelyek vagy kialakulnak, vagy nem.
És amikor az adott élet szakasz hiányai nem pótlódnak a következő szakaszokban sem, akkor egymásra rakódnak. Egyre vastagabb lesz az a réteg, ahol valami kimaradt. Egyre több olyan helyzet lesz, amit a gyerek már nem tud egészségesen megoldani, mert nincs hozzá belső kapaszkodója. Ilyenkor felnőttkorban sokszor nem egy „rosszul működő” emberrel találkozunk, hanem egy megakadt személyiséggel. Olyannal, aki bizonyos helyzetekben gyerek marad, mert ott nem volt lehetősége felnőni.
Ez nagyon gyakran jelenik meg valamilyen függő működésben. És fontos erről őszintén beszélni, mert a függőség nem csak a szerekhez kötődik. Lehet ez társfüggőség, amikor a másik ember nélkül nincs identitás. Lehet munkafüggőség, amikor a teljesítmény tartja egyben az önértékelést. Lehet játékfüggőség, sportfüggőség, internet függőség. A közös mindegyikben az, hogy kívülről próbálunk pótolni egy belső hiányt, amit gyerekkorban nem lehetett megélni.
A túlgondoskodó szülő ebből a szempontból különösen alattomos hatást gyakorol. Mert kívülről minden rendben van. A gyereknek megvan mindene, el van látva, segítve van. Csak épp nem tanulja meg, hogy ő maga mire képes. Nem tanulja meg, hogy van saját ereje, saját felelőssége, saját hatása a világra. Felnőttként ebből nagyon gyakran lesz bizonytalanság, döntésképtelenség, folyamatos külső megerősítés iránti igény. És sokszor egy olyan belső düh is, amit nem lehet hova tenni, mert papíron „jó gyerekkora volt”.
A másik véglet sem kevésbé káros. Amikor a szülő nem túlgondoskodó, hanem érzelmileg elérhetetlen. Nem akar ártani, nem akar befolyásolni, nem akar „rátelepedni” a gyerekre, de közben nem mutat érzelmeket, nem reagál azokra, nem tükröz vissza. A gyerek ilyenkor nagyon hamar megtanulja, hogy az érzései nem kapnak fogadást. Hogy felesleges kimondani őket. Hogy jobb bezárni, elrejteni, kontroll alatt tartani mindent.
Ebből a működésből nem egy szorongó, kapaszkodó felnőtt lesz, hanem egy visszahúzódó, érzelmileg elérhetetlen ember. Olyan, aki nem mer konfliktust vállalni, mert fél attól, hogy megbánt másokat. Olyan, aki láthatatlannak érzi magát, és közben meg van győződve arról, hogy az érzelmek gyengeséget jelentenek. Sokszor annyira elrejti az érzéseit, hogy egy idő után maga is azt gondolja, hogy nincsenek. Pedig nem eltűntek, csak nem tanulták meg, hogy helyük van.
És ezek az emberek is hiánypótlásba kezdenek. Csak másképp. Nem kapaszkodva, hanem elkerülve. Nem túlérezve, hanem elzárva. De a hiány ugyanaz. Az a belső tapasztalat hiányzik, hogy biztonságban lehet kapcsolódni, hogy az érzések nem veszélyesek, hogy lehet egyszerre önállónak lenni és kapcsolódni.
Az egészséges személyiségfejlődéshez nem tökéletes szülő kell, hanem elég jó. Olyan, aki ott van, de tud hátralépni. Aki segít, de nem old meg mindent. Aki tükröz, de nem él a gyereken keresztül. Aki érzelmileg jelen van, de nem terheli rá a saját hiányait. Ha ezek a minták legalább részben megjelennek, akkor a gyereknek van esélye arra, hogy belül összerakja magát. Ha nem, akkor felnőttként ezekkel a hiányokkal fog dolgozni. Önismereti úton, terápiában, kapcsolatokban. Nem azért, mert vele van baj, hanem mert valami akkor és ott kimaradt.
És talán erről lenne fontos többet beszélni. Nem bűntudatkeltésből, nem vádaskodva, hanem megértésből. Mert a személyiség nem elromlik, hanem alakul. És ahol nem kapott elég teret, ott felnőttként fog kopogtatni, hogy most szeretné bepótolni mindazt, ami akkor nem történhetett meg.
