Amikor már nem félünk az erőtől, hanem megtanulunk bízni benne – ott kezdődik a gyógyulás. Vollo története erről szól.
Vannak veszteségek, amelyek nem egyszerűen elvesznek tőlünk valamit, hanem visszaadnak valamit, amit valahol útközben elvesztettünk önmagunkból. Amikor Vollo elment, először csak a hiány maradt. Az a nehezen leírható, fojtogató üresség, ami a mellkasban marad, amikor egy lény, aki a szívünk részévé vált, egyszer csak nincs többé.
A kérdés is ott motoszkált bennem: miért most? Mit akar ez megmutatni? Aztán csend lett. És a csendben megéreztem, hogy nem elvenni jött az életemből, hanem tanítani. Vollo választott engem. Én pedig elfogadtam őt, és bele simultam a választásába. Ösztönösen éreztem, hogy minden félelmem ellenére bízhatok benne.
Ő volt a legnagyobb ló a karámban — és ez félelmet keltett bennem. De valahol mélyen tudtam, hogy nekünk dolgunk van egymással. Aztán egyszer csak megéreztem: nem kell menekülnöm az erő elől. Vollo megmutatta, hogy az erő nem mindig veszélyes.
Lehet, hogy emlékeztet valamire a múltból, ami fájt, de nem minden erő bánt. Van olyan erő, ami megdolgozott erő csendes, nyugodt, mélyről jövő. Az, ami nem elnyom, hanem biztonságot ad. És hogy ezt meg tudjam különböztetni, ahhoz hallgatnom kell magamra. Megtanította, hogy ha ösztönösen érzem, hogy valahol jó nekem, akkor bízzak magamban. Hogy ne lépjek át a megérzéseimen, ne akarjam elmagyarázni, miért érzem azt, amit érzek. Mert a test és a lélek pontosan tudja, hová tartozik.
Vollo ereje egyszerre volt lenyűgöző és biztonságot adó. A testében és a lelkében ott volt az a fajta hatalom, amit bármikor használhatott volna ellenem, de soha nem tette. Tudta, hogy félek, és soha nem akarta kihasználni. Tudta, hogy erősebb nálam, mégis hagyta, hogy növekedjek mellette. Ez volt az ő igazi ereje.
Mellettem maradt, amikor sírtam. Figyelt rám, amikor bizonytalan voltam. És amikor dolgoztunk együtt – ló és lovas –, akkor egyensúlyban voltunk. Egymásnak kiszolgáltatva, mégis megtartva. Egyenrangú partnerek, akik ösztönből értik egymást. Ő nem beszélt, mégis többet tanított a bizalomról, mint bárki emberi szóval valaha.
Rájöttem, hogy ő azt mutatta meg: az igazi erő nem ural, hanem tart. Nem elnyom, hanem biztonságot ad. És azt is, hogy mindig hallgassak a belső hangomra, a megérzéseimre, mert azok sosem tévednek csak én söpröm le őket, amikor még nem hiszek eléggé magamban.
Vollo tanítása nem múlt el vele. Bennem maradt. Most már tudom, hogy nem kell kevesebbel beérnem. Mert a valódi kapcsolódásban ott a szabadság, az egyenrangúság, a kölcsönös bizalom. Ott, ahol az erő nem félelmet, hanem békét ad.