- Egy izraeli út emléke
Nem emlékszem már pontosan, hogy hányadik izraeli utunk volt ez. Talán az ötödik. Talán a hetedik. Csak arra emlékszem, hogy minden alkalommal egy kicsit máshogy készültem. Egy kicsit több reménnyel. Vagy egy kicsit több belső feszültséggel. És mindig vártam. Vártam, hogy végre együtt legyünk.
Az indulás előtti esték mindig ugyanúgy teltek: én már összepakoltam, lefektettem a fiamat, a bőrönd mellett ülve néztem az órát.
Ő pedig még mindig nem volt itthon. A versenypályáról hívott, hogy „már indul”, de aztán mégsem indult. Néha elaludt a műhelyben. Máskor még be kellett ugrania valamiért. A taxi fél öt körül jött értünk. Hajnal volt, mikor végre belépett az ajtón – gyűrött pólóban, a szemei alatt mély árkokkal. Csak gyorsan lezuhanyzott, aztán már jött is a sofőr.
A repülőn rögtön elaludt. Én csak néztem az arcát. Azt az arcot, amit annyira szerettem. És mégis… annyira fájt nézni. Mert tudtam, hogy ez az utazás is olyan lesz, mint a többi: szép, emlékezetes, de valahol mégis fájdalmasan egyoldalú.
És mégis voltak pillanatok, amik gyönyörűek voltak. Amikor a tengerparton a fiamat tolta a rolleren, vagy amikor együtt nevettek a homokban. Olyankor azt hittem, hogy ez az élet. Hogy így kellene lennie mindig. Hogy talán most végre valami változik.
És mégis, amikor hazaértünk, mindig ugyanaz történt. Beállt a garázsba, megölelt, és indult a pályára. Mintha semmi sem történt volna. Mintha az a néhány nap egy másik világ lett volna, amit bezárunk egy bőröndbe, amit soha többé nem nyitunk ki.
Most, évekkel később, mikor már pszichológiát tanulok, és megtanultam másként látni a múltat, kezdem érteni, hogy miért éreztem azt, hogy ezekben az utakban egyszerre volt jelen a szeretet, a vágy és a magány. Mert sokszor boldog voltam – de nem azért, mert ő valóban ott volt velem. Hanem mert én hittem abban, hogy egyszer majd igazán ott lesz.
És ma már tudom: az a nő, aki akkor várta hajnalban az ajtó előtt, hogy megérkezzen – az a nő szerethető volt. Még akkor is, ha azt hitte, túl sokat kér. Még akkor is, ha az ő szeretete mindig túlcsordult, és sosem volt elég viszonzás hozzá.