– Egy soha el nem küldött levélből
Nem küldöm el.
Talán már nem is neked szól, hanem annak a résznek bennem, aki hónapokon át kapaszkodott a hiányodba. Aki minden hajnalban a Messengert nézte, hátha…
Aki újra és újra lejátszotta fejben a beszélgetéseinket, az utolsókat, az elsőket, a kimondatlanokat. Aki úgy érezte, csak akkor fog megnyugodni, ha egyszer végre visszanézel, és azt mondod:
„Kellettél. És még mindig kellettél volna.”
De most már nem ezt várom. Most már azt várom, hogy én legyek újra önmagam.
Sokáig hittem, hogy ami köztünk volt, az ritka és megismételhetetlen. Hogy az a fajta vonzás, az a testi összhang, az a kettőnk közti erő, az a világon csak egyszer történik meg.
És lehet, hogy igaz is. De az is igaz, hogy közben lassan eltűntem magam mellől, mert miközben én otthont akartam adni neked, te mindig úton voltál.
Miközben én a jövőnket álmodtam, te a mát is alig tudtad elviselni. És miközben én az utolsó energiámat is beléd tettem, te megijedtél attól, hogy valaki valóban lát.
Sosem haragból szerettelek. És most sem haragból engedlek el. Csak végre kimondom: nem akarom többé a szeretet nevén elviselni a magányt. Nem akarom a remény nevén hazugságban tartani magam. Nem akarok többé olyan kapcsolatot, ahol a testem vágyna, de a lelkem összeszorul.
Talán egy részem mindig szeretni fog. Azt a pillanatot, amikor a tengerparton a kutyával sétáltál. Azt a délutánt, amikor a fiamra úgy néztél, mintha a sajátod lenne. Azt a férfit, akit láttam benned – még akkor is, ha te nem tudtad meglátni magadban.
De most, már nem várlak haza. Nem azért, mert elmentél. Hanem azért, mert én jövök haza magamhoz.