Sokszor jön az önvád.
Hogy biztosan én rontottam el. Hogy ha jobban csinálom, ha másképp kérek, másképp kérek számon, akkor talán nem így alakul. És annyira szörnyű, hogy ilyenkor elfelejtem a lényeget: hogy ebben a játszmában ő vitte a prímet.
Ő nem volt jelen. Ő volt a munkafüggő.
Az első években, amikor még nem jártam önismeretbe, amikor még nem voltak eszközeim, akkor valóban sírtam, követeltem, fenyegettem. Elrohantam. Visszajöttem. Újra sírtam. És újra követeltem.
Akkor még így próbáltam megváltoztatni a megváltoztathatatlant. Elérni, hogy legyen velem, hogy válasszon engem.
Emlékszem, a fiam is sokszor sírt miatta. Egyszer, amikor megint nem jött haza időben, összevesztünk. Annyira elkeseredett voltam, hogy el akartam menni onnan. Levittem kisfiam az autóba, és mielőtt elindítottam volna, ő könnyes szemmel nézett rám, és azt mondta:
„Ne csináld ezt, mam. Próbálj meg örülni annak, amikor itt van. Ne veszekedj vele azért, mert nincs itt. Én szeretem őt.”
A szívem szakadt bele. És mégis… visszarohantam. Rárontottam, és ordítottam vele. Azt kiabáltam, hogy ha még egyszer miatta sír a gyerekem, én megölöm. Annyira tehetetlen voltam. Annyira kétségbeesett. És nem láttam mást, csak azt, hogy rombolódik minden, ami fontos.
De akkor még nem tudtam másképp. Akkor még nem volt más eszközöm. Csak a düh. Csak a tehetetlen kiáltás.
Később már nem így volt. Amikor az önismeretben megtanultam a határhúzást, akkor már nem fenyegettem, nem követeltem. De ott sem tudtam szívvel tenni. Ott már nem volt benne szeretet. Ott már csak elutasítás volt. És ez a kettősség tép szét ma is, mert tudom, hogy szerettem.
És mégis: amikor határt húztam, az már nem a szeretetből történt, hanem a túlélésből. A fájdalomból. Az évek magányából.
És közben ott a kép a fejemben.
Egy este, a hálószobában voltam, csukott ajtó mögött. Hallottam, hogy megérkezett, és annyira vágytam az ölelésére. Annyira vágytam, hogy hozzám bújjon, hogy csak ott lehessen velem. És képtelen voltam kinyitni az ajtót. Képtelen voltam kilépni, odamenni hozzá. Ott álltam a vágyammal, és nem mertem mozdulni. Egy páncél mögül vágytam rá, de kilépni nem tudtam, mert túl sokszor csalódtam.
Gyerekként is, amikor anyámnak megmutattam a szeretetem, visszaélt vele, és bántott. Ezért megtanultam: nem biztonságos megmutatni a törékenységet. Nem biztonságos odanyújtani a kezem. Ezért zárkóztam, ezért játszottam az erőset, ezért nem tudtam kinyitni az ajtót azon az estén sem.
Az elmúlt egy évben, a pszichológiai tanulmányaim első évében, pszichodrámát tanultunk. És ott, ezekben a folyamatokban jött elő, mennyire nehéz nekem az érintés. Képtelen vagyok megölelni bárkit. Képtelen vagyok kezdeményezni. Csak a szerelem első fázisában megy, amikor még nagyon erős a vágy. Utána… mintha lebénulna bennem minden.
Emlékszem, egy pszichodráma-jelenetben nekem kellett volna kezdeményezni egy férfi ölelését, és szinte összeomlottam. Nem ment. Nem bírtam megtenni.
És akkor fogalmaztam meg: nem akarok így élni. Nem akarom úgy leélni az életem, hogy nem tudok ölelni. Hogy nem tudok kinyúlni valakiért. Hogy nem tudom megmutatni a törékenységemet.
És ma már tudom, miért: A gyerekkorom tele volt ezzel a kettősséggel. Egy anya, aki egyszer felemelt, máskor földbe taposott. Egy nevelőapa, aki soha nem volt jelen igazán. Aki mindig azt mondta: „Édesanyád szeret téged, fogadd el, hogy ilyen.”
És így tanultam meg: a bántás is a szeretet része. Hogy nincs jogom kiállni magamért. Hogy a szeretet morzsákban érkezik. És nekem el kell fogadnom úgy, ahogy van. Ezért lett bennem ez a páncél. Ezért lett az érintés ennyire nehéz. Ezért vált az ölelés idegenné.
De az elmúlt évben dolgoztam rajta. Dolgoztam azon, hogy kinyújtsam a kezem, hogy meg tudjam érinteni a másikat, hogy megmutassam a sérülékenységemet. Ma már képes vagyok rá. Ma már képes vagyok ölelni, és ez olyan, mintha egy új élet kezdődne bennem.
És mégis… a kételyek nem engednek el. Mert látom, hogy Ő három hónapja nem találkozott a fiammal, nem írt neki, nem hívja, nem próbál valódi lépést tenni. Ma már látom, miért. Az Ő elkerülő kötődése miatt. Azért, mert egy érzelmileg távolságtartó apa mellett nőtt fel, mert gyerekként megtanulta, hogy az érzései nem biztonságosak, hogy a közelség veszélyes, és a legbiztonságosabb menekülni.
Kerülni a konfliktust, elfojtani az érzelmeket. Minden olyan helyzetben, ahol felelősséget kellett volna vállalnia, inkább elfordult. Én sokáig nem értettem ezt, csak a hiányt éreztem. A dühöt. A fájdalmat. Nem láttam a működését, nem értettem, hogy mi történik körülöttem.
Ma már tudom: az elkerülése, az érzelmi távolságtartása, a munkába menekülése nem ellenem szólt. Ez volt az ő túlélési módszere. Ezért nem tudott fiam felé sem odafordulni. Ezért nem tudott hozzám sem igazán kapcsolódni, éveken át. Ezért maradt mindig félúton. És bármennyire fáj, ez az ő története, az ő terhe, és nem az én hibám. Ilyenkor bennem újra megszületik a fájdalmas kérdés: hogyan hihetem még mindig, hogy szeretett? Hogyan lehet, hogy ezek a szavak, amelyeket mondott, felülírják azt, amit tett?
A válasz ott van bennem. Gyerekkorom óta ott van: Ha valaki elhagy, biztosan én vagyok a hibás. Ha valaki nem szeret, biztosan én nem tettem jól valamit. Hogy a másik jobb nálam. Értékesebb. És én vagyok a kevés. Ebből nagyon nehéz kilépni. Nagyon nehéz felnőttként másképp látni. De tudom: nem vagyok rossz. Csak reagáltam. Csak nem hagytam, hogy rosszul bánjanak velem.
És lassan, nagyon lassan tanulom elhinni: nem az én hibám, hogy nem választott minket. Nem az én hibám, hogy nem tett értünk. Nem az én hibám, hogy nem volt jelen.